Munkahelyi erotika 2.

Megvan az az érzés, amikor a gyász annyira beköltözik a mindennapjaidba, hogy már észre se veszed, hogy satuban van a tüdőd, és úgy igazán, felszabadultan nem vettél levegőt már évek óta? Na, én aznap már három és fél éve nem vettem észre.
A mai nap pont úgy indult, mint az összes többi hétköznap. Megtartottam az óráim, kávéztam, beszélgettem, még nevettem is. Senki sem tudta, hogy munkaidő után hová tartok és miért. Ez így van rendben. Mikor már az utcán jártam azért a lábam remegni kezdett, de haladtam, szigorú tempóban a célom felé. Kezemben a táskám, benne a holmim, mintha a bitófára váró vinné a saját fejének a kosarat mikor már mindennek vége és nincs is értelme.
Ilyen gondolataim voltak még akkor is, mikor végre bekanyarodtam az utca sarkán, ami végén a sárga épület várt. Kikerültem pár járókelőt, elhaladtam egy étterem terasza mellett, és felnéztem, hogy sorra vegyem az ott ülő embereket. A kora májusi szél az arcomba fújt, és mire sikerült azt a béna, göndör tincsemet kifésülni a szememből, majdnem nekiütköztem az utolsó asztalnak. Reflex mosoly, és bocsi az ott ülőnek.
Egy férfinak. Egy hűha férfinak. Álltam ott az asztal előtt, tiszta idiótát csinálva magamból, és nem emlékszem végül tényleg bocsánatot kértem–e vagy csak akartam, mire sikerült annyira összeszednem magam, hogy oldalra lépve elsiessek. Ehhez el kellett haladnom mellette. Nem is baj, addig legalább még lopva megnézhetem magamnak. Magas, kisportoltan izmos felső testén fehér ing, szürke nyakkendővel, de nem is ez fogott meg. Hanem azon a durván jóképű arcán felbukkanó kisfiúsan huncut mosoly. Barna szeme csak úgy csillogott tőle, gesztenyebarna, hullámos, lazán rendezett hajába pedig kedvem lett volna beletúrni. Aztán mikor elvágják a filmet, a csodálásomnak a keze vetett véget a táskámon. Úgy vette el tőlem, mintha az övé lenne, és egy pillanat múlva már mellettem állt.
Vagyis nem mellettem, felettem. Basszus. Zavarodottan összehúztam a szemöldököm, és vártam a magyarázatát.
– Majd én viszem – szólalt meg lazán, és még mindig mosolygott.
Jézusom, hangja is van. Gyerünk, Enzós , mi a szarnak tanultál ennyi éven keresztül, ha most meg sem tudsz szólalni?
– Nem, dehogy! – kaptam a táskám felé, de ő azonnal félre is rántotta, mosolya pedig még szélesebb lett.
Úristen, mennyire jóképű. Levegő, oké, igen, levegő kell. Minden további próbálkozás nélkül fordultam el, és indultam tovább. Nem viccelt, tényleg jött utánam. Inkább vigye a táskámat, csak többet ne kelljen megszólalnom mellette.
– Hová megyünk? – kérdezte lazán tartva velem a tempót.
– Két külön irányba – mondtam neki, amikor bekapcsolt bennem a szokásos védekező mechanizmusom.
Ne bízz senkiben, még akkor sem, ha maga álmaid férfija áll melletted! Elém lépett, kényszerítve ezzel a megállásra, elismerő félmosolyra húzta a száját, majd kinyújtotta felém a jobb kezét. Gyönyörű keze van. Izmos, napbarnított, erős. Nekem elég lenne csak a keze az egész pasiból, hogy egy életre eljátszadozzak vele. Vajon mennyit tudhat ez a kéz a gazdájával együtt? Olyan ideges voltam, mint az első napomon az egyetem nagyelőadójában. Akkor sikerült felülkerekednem rajta. Nézzük most is sikerül–e! Határozottan tettem a jobb kezem a férfi jobbjába, és a combjaim között érzett erős lüktetés jelezte, hogy bőrünk összeért. Az erős, férfias kézfogásától majdnem felnyögtem gyönyörömben, de aztán kapcsoltam, arra vár, hogy bemutatkozzak.
– Enzós Niki – kerekedett felül a jómodor.
– Enzós … – ízlelgette a nevem.
A hangjától, a meleg napsütés ellenére, az egész testemet kirázta a hideg, aljas módon elárulva engem ezzel. A mindig higgadt, és nyomás alatt is nyugodt reakcióim most felmondták a szolgálatot.
– Örülök, hogy megismerhetem, Enzós ! – szánt meg a férfi – Gabriel Woods – mutatkozott be ő is.
Hát akkor ennyi. Életemben először gerjedek be így férfira, hogy nem kell magam győzködni, hogy jó lesz, Enzós , előbb vagy utóbb, csak adj neki lehetőséget! Nem, itt nem volt szükség ilyesmire. Ha ez a pasi most azt kérte volna tőlem, hogy egy lábon állva adjak elő olasz operát a Vatikán főterén a pápa előtt, akkor megteszem neki. Teljesen elázott bugyival, a kezét szorongatva állok a tűző napon, az utcán, erre kiderül, hogy menyasszonya van. Szakmai berkeken belül mindenki ismer mindenkit, őt pedig nem nehéz figyelemmel kísérni. A tudat, hogy esélyem sincs nála furcsa módon megnyugtatott, és végre tudtam normálisan gondolkodni.
– Nos Mr Woods, igazán köszönöm, hogy ideáig elfáradt, de boldogulok egyedül is! – téptem volna ki a kezem az övéből, de ő a pillanat tört része alatt váltott erősebb fogásra, és nekem kedvem lett volna letérdelni elé.
Pedig dühös voltam rá. Mérges, mert ennyire tetszik, hogy nem tudok még levegőt is csak alig venni tőle.
– Ezt nem kétlem – mosolyodott el őszintén.
Ó bazd meg! Itt fogok elélvezni az utcán. Az eddig komoly, érett férfias arc egy pillanat alatt lett kisfiúsan pimasz újra.
– Haragszik rám valamiért? – olvasott belőlem, mint egy nyitott könyvből.
Keze úgy szorult az enyémre, hogy a közöttünk lévő légtérbe behatoló levegő molekulák is izgatottan zizegni kezdtek a közöttünk kialakult feszültségtől. Gabriel azonban nyugodtan látszott. Semmi nem árulkodott arról, hogy viszonozná az epekedésem. Ha el tudnék szakadni a tekintetétől, akkor az ágyékára vándorolna a szemem, és biztos vagyok benne, hogy a férfi éppen olyan jól kordában tudja tartani az izgalmát is, mint a mimikáját, vagy a teste egyéb, számomra öntudatlan reakcióit. Ízig–vérig profi. Nézzük, én az tudok–e maradni?
– Ami azt illeti igen, bár olyan dolog miatt, ami önhibáján kívül esik – mondtam neki végre a saját hangomon, és újra megpróbáltam elhúzódni, de a kéz most vasmarokra váltott, és egy óvatlan pillanatomban a hüvelyk ujja a kézfejemre siklott, amitől alig észrevehetően megrándult a csípőm.
Mr Woods tekintete egy pillanatra másképp villant, majd mintha csak képzeltem volna, annyira halványan szája egyik sarka egy pillanatra megrándult, mintha elmosolyodott volna, majd arcvonásai azonnal rendeződtek, és már újra a pókerarc nézett vissza rám. Tudja. A szemtelen. Csak játszik velem.
– Akkor sajnos kiengesztelni sem tudom, ha igazából nem én vagyok a bűnös, nemigaz? – elmosolyodott, de ez a mosoly most nem volt őszinte.
Nem az az előbbi önkéntelen mosoly volt, mint az első vagy a második. Kiengesztelni. Játszik, mint macska az egérrel.
– Azért én mégiscsak örülnék, ha megpróbálna kiengesztelni, Mr Woods! – viszonoztam a nem őszinte mosolyát, és ő vette az adást.
Összehúzta a szemét, és elengedte a kezem. A hirtelen jött szabadság levegőhöz juttatott, és felszabadultabb lettem tőle.
– Hallgatom, Niki! – mondta komolyan, jobb kezét a nadrágja zsebébe dugta.
Nem szabad elfelejtenem, hogy a táskám nála van. Mint egy letétbe helyezett vagyontárgy. Nem tudok megszökni, míg ő el nem enged. Ő pedig csak akkor enged el, ha megkapta, amiért jött.
– Milyen céllal jött utánam? – szegeztem neki a kérdést, hogy legyen valamiféle alkupozícióm.
– Mert ugye az egyszerűen elképzelhetetlen, hogy cipekedő hölgyeknek segítsek az utcán?
Tekintete lyukat égetett belém. Mi a fenét művel velem ez a férfi?
– Az ön esetében, Mr Woods? – nevettem el magam, és egyetlen szaporább pislantásából rájöttem, hogy miért jött utánam.
Nos, hát nem éppen ezt szeretném én is? Bűnös? Az.
– Segíthet nekem a táskámmal, ha cserébe elkéri a személyi asszisztensétől a három hét múlva tartandó Környezettudatosság mérnök szemmel konferencia anyagát, és fontolóra veszi végre, hogy előadót küld, aki a cége tevékenységét mutatja be egy órában – álltam elő a tisztességes ajánlatommal.
Ha valóban annyira profi, mint amilyennek mondják, akkor ebből az egyetlen mondatból leszűri, hogy miért neheztelek rá, mit kérnék tőle, de nem kényszeríteném. Az, hogy fontolóra veszi, semmilyen további kötelezettséggel nem jár számára, tulajdonképpen megengedtem neki, hogy elkísérjen.
Mr Woods nem mutatta jelét döbbenetnek, vagy elutasításnak.
– Induljunk! – fordult el abba az irányba, amerre tartottam mielőtt ő megérkezett.
Nem ígért. Nem reagált. Léptem mellette, és a lábaink egyszerre mozdultak a járda kövén. Hosszú, nagyon hosszú csend telepedett ránk. Annyira eluralkodott rajtam az izgalom emiatt, hogy szinte már bármiről beszéltem volna vele, csak ne kelljen csendben lennünk. Amikor felé fordultam ő előre nézett, és széles mosolyra húzódott a szája. Profilból is éppen ugyanolyan lehengerlő hatással volt rám, mintha a szemembe nézne. A táska a vállára vetve hevert, amitől olyan lazának tűnt, mintha éppen golfozni menne a haverokkal.
– Hallgatlak! – mondta lágyabban, mint eddig bármikor, és bennrekedtek a gondolatok, amikor tudatosult bennem, hogy letegezett.
– Nem olyan helyre megyünk, ami neked való – mondtam, már én is közvetlenebb hangnemben, mire felém fordult, és megint az a kisfiús mosoly váltotta fel az előzőt.
– Vajon milyen hely lehet az, ahol nem tudsz engem elképzelni? – kérdezte, magában jót mulatva rajtam.
Ezek az utalgatások… Nem szégyelli magát? Párja van, és így incselkedik? A nő helyében is haragszom rá ezért. Ha én lennék a jegyese zokognék egy sarokban összeroskadva.
– A nőgyógyászhoz megyek az utca végén. – mondtam ki, és igyekeztem nem elnevetni magam.
Gabriel lelassított, majd megállt, és már harmadjára magasodott fölém.
– De akkor minek a táska? – mosolygott ő is, de egyáltalán nem jött zavarba.
– Utána még más dolgom is lesz – komolyodtam el.
Mégsem állhatok neki magyarázni, hogy éppen műtétre megyek, utána pedig egy éjszakára be kell feküdjek megfigyelésre.
Összehúzott szemmel nézett és igyekezett belém látni.
– A segítséged a küszöbig szól – nyugtattam meg.
Bal kezem akaratlanul a karjára siklott, hogy nyomatékosítsam is, amit mondok. Ezt meg mi a fenéért tettem? Nem vagyok normális! Az ing alatt a szálkás izmokra tapadt a tenyerem, és én azonnal el is rántottam a kezem róla. Az áramütésszerű érintéstől elzsibbadtak az ujjbegyeim. Gabriel a mozdulat elől először mintha elhúzódott volna, majd amikor hozzáértem, összerezzent, és a pillanatok, míg tenyerem közvetetten hozzáért megnyugodott. Láttam rajta, hogy szeretne valamit mondani, de csak tépelődik magában.
– Hallgatlak! – mosolyodtam el vidáman, ismételve az előző kérdését.
Mégiscsak emberből van, és érez.
– Bemegyek veled, ha utána beszélgetsz velem, míg tovább kísérlek – mondta ki végül, de tudtam, hogy nem ezt akarta mondani.
Okos. Bármi konkrétabbal áll elő, én azonnal faképnél hagyom.
– Nemsokára házas ember leszel, Gabriel – mondtam ki először a keresztnevét, és vizsgáltam arcán a reakciót.– Közben idegen nővel mennél nődokihoz?
Olyan utálat futott át az arcán, amilyet csak ritkán látok embereken, és nem tudtam, hogy a megjegyzésnek szól, vagy magának az esküvő tényének.
– Nem a legjobb, ha az emberről ennyi mindent tudnak, nemigaz? – mosolyodott el keserűen. – Ha veled élnék, akkor számodra megcsalás lenne, hogy elkísérek valakit, akivel beszélgetek egyet? – kérdése őszinte volt.
– Már a gondolatát sem bírnám elviselni – néztem rá teljesen elpirulva.
– Ez lenne a helyes válasz – nézett rám komolyan. – Alice viszont azt sem bánja, ha félre kúrok, mindaddig, míg a pénzemet költheti – szinte sziszegte a szavakat, ahogy kijöttek a száján.
Ez a beszélgetés sokkal mélyebbre sikerült, mint azt valaha is gondoltam volna. Ez a férfi nem szerelmes, és őt sem szeretik. Az előbb még az is szokatlanul érte, hogy felé nyúltam. Magányos.
– Miért nem adod neki az összes pénzed és élsz egy egyszerűbb, de boldogabb életet? – kérdeztem csendben.
Olyan felkészületlenül ért, hogy hangosan felnevetett, hogy kezeim ökölbe szorultak a combomon erre a hangra, aminél szebbet még sosem hallottam.
– Akkor ő nyerne, én pedig utálok veszíteni – mondta mostmár lazábban.
– Egy kapcsolatról beszélünk, egy oldalon kellene állnotok.
– Sosem álltunk egy oldalon – rántotta meg a vállát. – Ha neki adom az összes pénzem, és üres zsebbel becsöngetek hozzád, akkor befogadsz? – kérdezte hetykén.
– Persze.
Basszus, ezt meg mi fenének mondtam?
– Te most viccelsz! – nevette el magát ismét.
Szeme olyan szomorúan csillant, hogy amikor észrevette, hogy feltűnt, elfordult, hogy zavarában beletúrjon a hajába. Jézusom, mennyire szeretném ezt én is megtenni!
– Nem tudod, mit beszélsz! – fordult vissza felém, és most közelebb volt, mint eddig bármikor.
Úgy magasodott fölém, mintha élve szeretne felemészteni.
– Ha nem lenne menyasszonyod, akkor minden további feltétel nélkül befogadnálak! – kötöttem az ebet a karóhoz. – A pénz meg kit érdekel?
Ilyen abszurd dolgokról sem beszélgettem még soha.
– Mi a foglalkozásod? – nézett le rám a fellegei közül.
– Ez most honnan jött? – kérdeztem tőle, de álltam a tekintetét.
– Válaszolj! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
Nekem senki ne parancsolgasson! Legszívesebben a fejéhez vágtam volna, hogy nem vagyok a kutyája. Hogy kerültem én ide egyáltalán?
– Menj vissza dolgozni, Gabriel! – közelebb léptem hozzá, és kikaptam volna a kezéből a táskát, de annyival erősebb volt, mint én, hogy esélyem sem volt.
Ő még nem végzett, tehát a letétbe helyezett tárgy még nála marad.
– Miért lettél dühös? – kérdezte, de közben jót mulatott rajtam, ahogy előtte lehajolva próbálom kitépni a kezéből a táskát.
Ágyéka pontosan a fejemmel egy vonalba került, mire azonnal felegyenesedtem.
– A sors a lehető legrosszabb módon viccelődik velem, pedig már amúgy sem vagyunk barátok – mondtam keményen.
– Nem az vagyok, akinek gondolsz – lépett egyet hátrébb, hogy megszabadítson a kínos helyzettől.
– Kinek gondollak?
– Szívtelen, gazdag fasznak, aki szórakozik a nőkkel, hogy egy éjszakára a leendő felesége tudta mellett ágyba vigye őket.
– Ezeket az információkat mind te hoztad a tudtomra néhány perccel ezelőtt – vágtam vissza keményen.
– Ez nem igaz – mosolygott – Azt nem mondtam, hogy gazdag vagyok.
– Azt se hogy fasz vagy, ezt már a lelkiismereted tetette hozzá veled – mondtam hangosan, és a táskámat feladva elindultam az sárga épület felé, miközben Gabriel hangosan felnevetett mögöttem.
Az orvos már vagy negyed órája rám vár. Nem késhetek. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy miért is megyek most oda.
– Teljesen igazad van! – fogta meg a kezem, hogy megállítson – Nagyon régen nem beszélgettem úgy senkivel, hogy ne kelljen védenem magam, miközben én is bántok. Ne haragudj! – mondta halkabban – Kezdjük elölről, rendben?
– Nem lehet – húzódtam el – Menj el! Épp valaminek a közepén vagyok, és szeretnék egyedül túllenni rajta! – hadartam mostmár türelmetlenül, pedig semmi nem indokolta a hévet, amivel ezt hozzávágtam.
– Ez nem hangzik túl jól – mondta először meglepően emberien.
– Melyik része? – kérdeztem már oda se figyelve.
Még két épület és ott vagyok.
– Az egész – állított meg a karomat visszahúzva – Ne menj be oda!
Úgy fordított, hogy kénytelen voltam szemben megállni vele, de nem tudtam a szemébe nézni.
– Szeretnélek felvenni a cégembe! – mondta hirtelen.
– Ez most honnan jött? – kaptam fel a fejem – Azt se tudod miből élek! – háborodtam fel – És ha a testemet árulom éjszakánként? Nehezen férne össze a cégprofillal!
Gabriel szélesen elmosolyodott, kivillantak a fogai és nem tudtam mást tenni csak bámulni.
– Nyilván érdekeltséged van a környezetvédelmi konferencián való részvételünkben, tehát a szakmád közel áll a cégprofilhoz – válaszolt türelmesen – De ha másodállásban a tested árulod, akkor az a te dolgod – mondta komolyan, és én elfelejtettem levegőt venni.
– Miért akarod, hogy neked dolgozzak? – kérdeztem, az összes ellenállásomat feladva.
– Megérzés – mondta komolyan
– Környezet mérnöki doktorim, hidrogeológiai mérnöki és épületgépészeti diplomáim vannak.
– Ez igazán impozáns, Niki!– húzta össze a szemöldökét – Jelenleg mivel foglalkozik?
Elfojtottam egy mosolyt. Ez most komolyan állásinterjút tart.
– Az egyetem földtani tanszékén vagyok egyetemi előadó – válaszoltam komolyan.
– Beszél valamilyen idegen nyelven?
– Anyanyelvi szinten beszélek németül, spanyolul és olaszul.– mondtam halkan.
Láttam, hogy Gabriel nagyot nyel. Sokba fogok neki kerülni.
– A talajvizsgálatokért felelős vezető pozíciója jelenleg betöltetlen a vállalatban, Niki – mondta komolyan – Feltételezem, nem okozna önnek gondot a teljes laboratóriumi munka koordinálása, jelentések készítése, és a kivitelezőkkel való kapcsolattartás.
– Attól függ, hogy mennyit fizetne nekem ezért, Mr Woods? – kérdeztem jót mulatva magamban.
– Egy hónap próbaidővel évi hetvenöt ezret – mondta komolyan, és én megszédültem egy kicsit.
Gabriel keze úgy nyúlt értem, hogyha nem fog meg, akkor a járdára esem.
– Miért?
– Eleget tanultál azért, hogy végre jól is keress – mondta halkan – Nem így érzed?
– Nem lenne helyes – suttogtam.
Éppen arról beszélgetünk, hogy biztosítjuk magunkat arról, hogy közöttünk soha nem lesz a munkakapcsolaton kívül semmi sem, viszont egymás közelében maradunk, márpedig úgy, hogy ő lesz a főnököm.
Nem tudtam mit is feleljek, de a telefonom megszólalt a zsebemben, megmentve engem ezzel.
– Enzós Niki – vettem fel halkan.
– Üdvözlöm, Niki, Dr Konrád asszisztense vagyok, és azt a tájékoztatást kell adjam, hogy sajnos lekéste az időpontját. Ha szeretne újat foglalni, kérem telefonos egyeztetését – mondta szemrehányóan.
– Rendben, köszönöm, hogy felhívott! – tettem le a telefont és ajkaimat összeszorítva néztem fel Gabrielre.
– Kösz szépen! – néztem rá villámokat szórva.
– Egyszer még hálás leszel nekem ezért – adta vissza a táskámat.
Gondolom nem szerette volna tovább feszíteni a húrt.
– Holnap reggel kilencre várlak az irodámban! – mondta határozottan, és elindult visszafelé amerről jöttünk.
Egy csomó ideig álltam a járdán teljesen lefagyva. Hát ez meg mi volt? Egy évig készülök valamire, építem magamban a gondolatot, aláírom az összes papírt, eljárok minden orvoshoz, erre jön ez a koma és húsz perc alatt mindent keresztül húz. Utána fordultam a járdán, de már nem volt sehol. Ekkor vettem csak észre, hogy kapkodva veszem a levegőt.


Vélemény, hozzászólás?

Figyelem, felnőtt tartalom! Ha még nem töltötted be a 18! évet, akkor hagyd el az oldalt!