Csak vágyak és semmi más

Gyakran láttam őt a hajnali vonaton. A néhány kocsiból álló elővárosi vonatnak megvolt a saját törzsközönsége, akik ugyanabban a kocsiban, ugyanabban a társaságban utaztak nap, mint nap. Én is közéjük tartoztam, ő három-négy alkalommal volt ott hetente. Talán tanult a munka mellett, vagy ilyen volt a munkarendje, nem tudom. Nem rég dolgozhatott, ha dolgozott egyáltalán, legalábbis nagyon fiatalnak tűnt. Én is nemrég álltam munkába és kezdtem megszokni ezt a napi rendszerességet. Reméltem, hogy egyszer egymás mellett ülünk majd, de nem voltak sosem annyian a kocsiban ilyenkor, hogy ne jutott volna mindenkinek saját üléssor. Az pedig nem merészeltem volna, hogy ennek ellenére is mellé üljek. Az ember ilyenkor mindig a csodára vár, hogy majd ő, vagy egyszer csak történik valami és egymás mellé kerülünk, de persze ez sosem történik meg. Marad a gyáva álmodozás, abból nem lehet baj, vagy kínos jelenet.

Jó néhány hónapig ment ez így, amikor megláttam egyszer a hazafelé tartó vonatra várók között is. Sosem láttam még ilyenkor, örültem is neki. Most tömeg volt, mint délután mindig, igyekeztem a közelében maradni. Felszállás után eltűnt a szemem elől, így hát elindultam, hogy helyet keressek magamnak, bízva benne, hogy mellette fogom megtalálni. Félő volt, hogy most a túl nagy tömeg miatt nem fog sikerülni, de végül meglett, sőt, hely is volt mellette.

– Bocs, szabad? – kérdeztem, ahogy megálltam mellette. Felnézett, mélyen a szemembe.

– Persze – és kicsit összehúzta magát. Felraktam a táskát a tartójára, rádobtam a dzsekimet és leültem. Rögtön összeért egy pillanatra a térdünk, aztán elhelyezkedtem. Erre vártam már régóta, hogy mellette lehessek, de most hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal.

Ő hátradőlt, a fejét a támlának támasztotta és becsukta a szemét. Volt nagyjából húsz perc, amíg megérkezünk, máris úgy éreztem, hogy rohan az idő. Hátradőltem én is és becsuktam a szemem. Elképzeltem őt magam mellett és szinte tudat alatt is kicsit közelebb dőltem hozzá. A lábszárammal megérintettem az övét. Semmi sem történt, ezért végül úgy hagytam, közel az övéhez, hogy a vonat zötyögése közben össze-összeérjünk. Jó érzés volt ez is, kicsit félálomban, csukott szemmel főleg. Néha összeértünk, aztán véletlenül, vagy sem, de észrevettem, hogy a térdünk is egyre gyakrabban ér egymáséhoz.

Tudtam, hogy én nem mertem közeledni jobban, ő mozdult meg egy kicsit. Néhány perc múlva már folyamatosan egymáshoz érő lábszárunkkal támasztottuk egymást, néha már a combunk is egymáséhoz simult egy-egy nagyobb zökkenésnél. Nem tudom, az ő részéről mennyire volt szándékos, de csukott szemmel, mintha aludt volna, nem adta jelét annak, hogy érezné. Én is csukott szemmel dőltem hátra és élveztem az érintését, aminek a pillanatnyi csúcspontja mindig az volt, ha néha a combjaink is összesimultak pár másodpercre.

Gyorsan eltelt ez a húsz perc, utáltam, hogy le kell most szállnom. Kinyitottam a szemem és felkészültem, hogy elszakadok ebből a csodás állapotból. Ő is felébredt de néhány másodpercig nem mozdult. Vártam, hogy elhúzódik hirtelen, de nem történt semmi. Aztán a vonat fékezni kezdett.

A lábszárunk és a térdünk kicsit jobban egymáshoz feszült, a combunk is összeért megint és mintha összetapasztották volna, úgy is maradt néhány másodpercig. Aztán szinte pontosan egyszerre mozdultunk meg, hogy megtörjük ezt a varázst. Előredőlt, kicsit nyújtózott, a lábát elhúzta az enyémtől. Én is nyújtóztam egyet, aztán nagy nehezen kikászálódtam az ülésből. Felálltam a szűk folyosón és levettem a dolgaimat a tartóról. Ő is kikászálódott lassan. Helyet adtam neki, hogy levehesse a táskáját. Felvettem a dzsekim, aztán vártam, hogy ő is ezt tegye, hogy mehessünk a hozzá közelebb lévő ajtóhoz. Ő mást választott.

– Bocs – mondta a szemembe nézve, finom mosollyal, aztán az első ajtó felé indult. Nem is értettem, csak álltam a folyosón és összehúztam magam, hogy elférjen mögöttem. Belemagyarázom, vagy tényleg tovább tartott-e, amíg átment mögöttem, nem tudom. Nekem hosszú-hosszú másodperceknek tűnt. Egy pillanatra megéreztem a kezét a vállamon, halkan még egyszer mondott egy „bocs”-ot, aztán egy újabb villanásra kicsit hozzám simult hátulról, aztán még néhány másodperc és már túl is voltunk rajta. Most már nem mehettem utána, az eredeti szándékomnak megfelelően a másik ajtóhoz mentem. Leszállás után mintha a föld nyelte volna el, már nem láttam a tömegben.

Régóta vágytam vele erre az útra, de most rossz érzés volt, hogy vége. Tudtam, hogy reggel látom megint, és azt is, hogy megint mindenki a saját jól megszokott üléssorában utazik majd és várhatom a következő hazautat, ahol véletlenül, egyszer talán ő is megint ott lesz.


Figyelem, felnőtt tartalom! Ha még nem töltötted be a 18! évet, akkor hagyd el az oldalt!