A kisvárosi baszoda
Közel három hétig egy kicsi német szállodában laktam. Az első napokban élvezi az ember az egyedüllétet és a makulátlan német kisváros hangulatát, de hamar hiányozni kezdenek az ismerős dolgok és emberek. A legközelebbi ismerősömmé a szálloda tulajának a felesége vált, aki gyakran volt portás, ügyintéző és szakács is egy személyben, és nem mellesleg ő csinálta az általam valaha is ivott legfinomabb menzateát. Legjobb barátom pedig az internet és a kölcsön laptopom volt. A munka nem volt sem sok, sem túlságosan stresszes, így igazi kikapcsolódás volt ez a néhány hét. Jó lenne ilyenkor megosztani, vagy csak együtt élvezni valakivel a helyzetet. Öt-hat nap után szinte ujjongtam, amikor a legjobb barátom megírta, hogy a közeli síterepen lesz egy hétig és meglátogatna, ha nekem is belefér a programomba. Hát persze, hogy belefér! Alig vártam, hogy megérkezzen.
Régi jóbarátom ő, nagyon szeretem a kedvességét és nem utolsó sorban azt is, ahogy kinéz. Igazi lányok kedvence típus a sportos alkatával és közvetlen természetével. Sajnos neki is a lányok a kedvencei, úgy tűnik, megingathatatlanul. Arról már rég lemondtam, hogy megkíséreljek valamit, aminek elutasítás lesz a vége, és talán a barátságunknak se tenne jót. Barátok maradnánk, ebben szinte biztos vagyok, de az nem lenne már olyan.
Péntek este jött, a terv az volt, hogy vasárnap reggel megy vissza síelni, aztán a hét közepe táján utazik haza. Ennyit engedett neki, mint ifjú titánnak a Cég…
Meg is érkezett, ahogy szokott, vidáman. Kicsit elrontotta a kedvem, hogy kiderült, a szombat éjszakát egy régi lányismerősénél tölti, aki a közeli nagyvárosban lakik, úgyhogy csak egy esténk maradt együtt. Persze felvillant bennem, hogy milyen szerencsés az a lány, de aztán elhessegettem inkább a gondolatot.
Egy nem túl nagy hátizsákkal érkezett és egy meglepetés Becherovkával, ami mindkettőnk kedvence. Lepakolt, beszélgettünk egy kicsit, aztán leültünk az internet elé. Ahogy ilyenkor lenni szokott, hamar kilyukadtunk egy buta viccesvideó-oldalon, jól szórakoztunk rajta. A világ talán leghaszontalanabb időtöltése, de szórakoztató. Néhány Becherovka után már bátran átkaroltam a vállát és úgy néztük tovább. Nagyon jó érezni ilyenkor a testének a melegét, a lélegzetét. Egy-egy jobb pillanatban, egy közös nevetéskor kicsit közelebb lehetünk egymáshoz, szorosabban ölelhetem magamhoz.
A viszonzás viszont, ahogy mindig, most is elmaradt, ami a jó érzés mellé egy furcsa keserűséget is kever. Ha kicsit közelebb húzódok hozzá, érzem a finom elhúzódást. Ha túlmegyek egy finom, alig észrevehető határon, akkor egyértelművé válik az ellenállás.
Ez sosem a barátságosságban, de még csak nem is a hangulatban érezhető. Egyszerűen csak pár milliméterrel arrább mozdul öntudatlanul, ha a combom az övéhez ér, vagy a karunk egymáséhoz simul egy pillanatra. Őszinte és tudatalatti reakció ez, ami igazán reménytelenné teszi, hogy egyszer igazán egymásba gabalyodhassunk. Vagy akár csak megöleljük egymást. Így marad a fél karral átölelés, remélem, ez még nem kellemetlen neki.
Igazán reménytelen eset és közben végtelenül vonzó. Vajon van ilyenkor megoldás? Azt hiszem, nincs.
A rövid alvás is kicsit keserű ilyenkor. Az apró szoba másik felében lévő pótágyról hallom a lélegzetét, elképzelem a testét és elképzelem, hogy egyszer csak felkel és a széles mosolyával az ágyamhoz lép. Eljátszom a gondolattal, hogy a kis takaróm alá bújik, a fejét a nyakamba hajtja és átöleljük egymást. Rám mosolyog, magamhoz ölelem, a combjaink egymásén pihennek és érzem, ahogy a mellkasa az enyémmel együtt emelkedik és süllyed. Élvezzük egymás testének a melegét.
Aztán gyorsan véget vetek inkább a gondolatfolyamnak, mert egyre fájóbb lesz. Jobb híján azzal vigasztalhatom magam, hogy van egy fantasztikus barátom, akit nagyon szeretek. Szeretni jó. Ami pedig ezen túl van, az őrülten erős vágy, azt máshol, mással kell kielégítenem. Talán túl tökéletes lenne mindez egy személyben.