Idegen városban is nagyszerű a szex
Egy idegen nagyvárosban, főleg, ha külföldön van az ember mindig van valami hátborzongatóan izgalmas. Tudom, hogy rengeteg kilométer választ el minden általam ismert és szeretett dologtól, mégis van valami vonzó ebben az egyedüllétben. Izgalmas a környezet, az idegen nyelv – még ha nem is annyira idegen, hiszen elboldogulok vele -, de izgalmasak a metrók, a villamosok, az utcanévtáblák. Ami pedig a legizgalmasabb, a hazaút előtti utolsó éjszaka. Az eddigi alkalmakkor, ha egyedül jártam külföldön – sajnos kevés ilyen volt – mindig kihasználtam az utolsó éjszakát, hogy belevessem magam az idegen város sötétjébe. Főleg, ha az éghajlat is lehetővé teszi, hogy egy nyári fülledt éjszaka nagy részét a városban csatangolva töltsem. A legszerencsésebb ilyen csatangolás adta az egyik legváratlanabb barátságot is, amelyet egy északi sráccal kötöttem.
A nagyvárosban csatangolás akkor teljes, ha úgy félóránként-óránként találok egy kellemes bárt vagy utcai büfét, ahol egy pohár sört vagy bort, de akár egy jóféle tejeskávét is meg lehet inni, néhány szót váltva az ott lévőkkel, vagy az italokat kimérővel – ha olyan a hangulat, persze. Az ilyen tízperces megszakítások és néhány szavas beszélgetések feltöltenek energiával, adnak valami pluszt a hely hangulatához, mélyebb lesz az élmény általuk.
A nyári látogatásom utolsó napján már a szállásra való visszaindulást fontolgattam úgy hajnal egy körül, amikor megláttam egy apró büfékocsit, ami mellé két asztal volt kitéve. Az egyiknél egy magas, szőke srác üldögélt és valami gőzölgő italt kortyolgatott egy műanyagpohárból, elgondolkodva nézve maga elé. A büfékocsi ablakából egy unott, negyvenes fickó könyökölt ki, első pillantásra bármelyik pillanatban el tudott volna aludni. Arra vettem az irányt és a büféhez léptem. Egyetlen pillantást vetettem az asztalnál ülő srácra, ő visszanézett rám és mintha megörült volna a társaságnak, halványan elmosolyodott. A rendezetlen sötétszőke haj mögül kicsit fáradt, de vidám, élénk zöld tekintet villant rám.
Végignéztem a büfés mögötti táblát, felismertem egy alkohollal megbolondított tea nevét, amit már korábban máshol is ittam és kértem egy pohárral. A büfés kitöltötte, majd miután kiszolgált és elvette a kiborított aprópénzt, mormolt egy jóéjtet, majd lerántotta a redőnyt. Meglepetésemben csak álltam még pár másodpercig kezemben az itallal, amikor meghallottam a srác nevetését.
Rám nézett, miközben nevetett, majd bocsánatkérően mondta – ez bezárt. Aztán csak nevetett tovább, miközben kitolta az egyik széket a műanyag asztalánál és hellyel kínált.
Megköszöntem és leültem – igen, bezárt – mondtam sután, aztán már én se nagyon bírtam és kitört belőlem a nevetés. Miközben leültem, a fiú még odasúgta – török büfés, alszik néhány órát, aztán kinyit megint. Leültem és kortyoltam párat a teából. Kellemesen átmelegített.
– Honnan jöttél? – kérdezte a srác elég szép angolsággal. Beszélgetni kezdtünk. Svéd volt, végzős egyetemista, az utolsó évét itt tölti, aztán ha hazautazik, már biztos állása lesz egy cégnél. Beszélgettünk egy kicsit, majd amikor megtudta, hogy órákon belül indulok haza, kicsit elszomorodott.
– Sétáljunk egyet! – mondta, aztán meg se várva a választ felpattant. Felálltam én is, jó is volt már megmozdulni egy kicsit. Az italainkat kézbe fogva, már nevetgélve, jókedvűen indultunk a város átszelő kicsi, de hűvös folyó felé. Pár lépés után fél karjával barátságosan átölelt és így sétáltunk tovább.
Én is a vállára tettem a kezem, kicsit közelebb húztam magamhoz. Jó volt érezni a testének a melegét, ahogy finoman szorítva egymást sétáltunk tovább. Mindkettőnknek elég hamar kiürült a pohara, miután kidobtuk őket, a fiúnak eszébe jutott, hogy hol kell innunk egy hasonló teát, kicsit több alkohollal. Ezt már sejtelmesen vigyorogva mondta, majd választ sem várva kezdett magával húzni a folyó mentén. Messziről hallottam, hogy nagyobb élet van arra, mint ahonnan eljöttünk, valószínűleg egy éjjel is nyitva tartó sörterasz felé vette az irányt. Néhány perc alatt odaértünk, valóban egy terasz volt, rengeteg asztallal és székkel, az asztalok körül hatalmas cserepes növényekkel. Alig néhány asztalnál ült egy-egy kisebb társaság, elő-elő tűnve a növények, asztalok, székek erdejéből. A létszámhoz képest elég nagy hangerővel nevetgéltek és beszélgettek, valószínűleg jó néhány sört elpusztítottak már.
Újdonsült barátom kinézte az egyik asztalt, amit el is foglaltunk gyorsan. A mellettem lévő székre ült, talán nem is hallottuk volna egymást, ha az asztal másik oldalára ül, akkora volt a zsivaj. Az itallapon hamar megtalálta, amit keresett, majd felállt és a pulthoz ment. pár perc múlva visszajött egyetlen hatalmas, legalább másfél literes pohárral, amiben fura színű ital gőzölgött. A bordó, teához hasonló bordó lében fűszerek és némi alkohol szagát éreztem.
– Ezt együtt kell meginni, kétszemélyes ital – kiáltotta, majd megint lehuppant mellém és letette az óriási poharat az asztalra. Fél karral lazán átölelt, majd felemelte az italt. Komoly súlya volt, nem lehetett könnyű így fél kézzel tartani. Én is a pohár felé nyúltam.
– Hé, nehogy eldobd! – mondtam neki, majd megfogtam a poharat, segítve tartani a másfél kilónyi gőzölgő levet. Az ujjaim kívülről az övéire simultak, ahogy átfogtam a poharat, de nem zavarta.
– Kóstoljuk meg! – kiáltotta, majd finoman a szám felé közelítette, hogy belekortyolhassak. A poháron összesimuló kezeink együtt mozdultak, majd ittam egy kortyot, aztán gyorsan ő is belekortyolt.