Gréta lett a ribancom

Lent voltunk a Balatonnál még az évkezdés előtt, két egész hétig; megvolt, jó volt. Apám kocsijával mentünk le ketten a cimborámmal, hazafelé viszont kerülnünk kellett, mert be kellett ugornia még a nagyijához, ott is maradt még egy napot, úgyhogy onnan egyedül vágtam neki az útnak. Nem kellett sietnem, lehetett szép nyugisan menni, át a falvakon, városokon. Ez se rossz, ritkán vezet így az ember, legalábbis én.

Szóval megyek, megyek szép nyugdíjas tempóban, ahogy az kell, a nap süt, a zene szól, a madarak, gondolom, csicseregnek, de ebből értelemszerűen mit sem hallok, lazulok. Egyszer csak, az út mentén állva meglátok két hátizsákos lányt. Stoppolnak! Na ilyen se történt még velem, azt hittem, manapság már senki sem szokott stoppolni. Naná, hogy megálltam. Láttam a visszapillantóban, ahogy felkapják a cuccukat, és indulnak a kocsi felé. Zene lejjebb halkít, ablak leteker, és már oda is ér a szőkébbik:

– Szia! Pestre mennénk. El tudnál vinni?
– Persze, szálljatok csak be.
A szőkébbik ült előre, mellém, a kis fekete meg hátra. A csomagtartó nagyjából tele volt az én cuccommal, a lányok hátizsákjai mentek a kicsi mellé a hátsó ülésre. Aztán már indultunk is.

Beszélgetni kezdtünk, merre jártak, merre jártam, Pesten belül hová, ilyenek. A szemem sarkából jól ráláttam a szőke szép hosszú lábaira, amiből az a kis forrónadrág jó sokat – és sok jót – mutatott. Feljebb sem volt vele semmi gond, az arca sem volt épp csúnya. A kis fekete hajú szépen elhelyezkedett a hátsó ülésen a hátizsákok mellett, mintegy a háttérben, a beszélgetésben inkább a szőke vitte a szót.

Aztán pár perc múlva egyszer csak azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban pillantok a tükörre. Valami mintha odavonzotta volna a tekintetemet. Grétából – mert mint kiderült, így hívták – eddig tényleg csak annyit vettem észre, hogy pici, és fekete a haja. Most pedig akárhányszor a tükörbe néztem, elakadt a lélegzetem. Ilyen szép arcot még sosem láttam. Néha profilból kaptam el, ahogy nézett kifelé a kocsiablakon: pici orr, apró fül, vékony, ívelt szemöldök; néhol félprofilból, ahogy előre nézve figyelte, mit mond szőke barátnője, Viki: mosolyra kész, de komolyságot sugalló száj, okos, de egyáltalán nem fölényes tekintet. És akkor megtörtént a kontaktus: elkaptam a pillantását a tükörben. Akkor nemcsak a lélegzetem állt el, de talán a szívverésem is kihagyott egy pillanatra.

Gréta váratlanul előrehajolt, a két ülés közé.
– Csak nem Elvis Costello?
Általában gyors észjárású embernek tartom magam, de most eltartott egy pár pillanatig, mire felfogtam, hogy mit jelent az, amit kérdezett; mentségemül a tükörben elkapott pillantást, az azt követő váratlan testközelséget és az egyáltalán nem tolakodó, mégis azonnal orromba hatoló illatot tudom felhozni.
– De igen – nyögtem ki végre. – Nem gondoltam, hogy ismered – tettem hozzá aztűm elismerően, mintha bármi elismerni való lenne ebben.
– Én sem gondoltam volna, hogy egy audis Elvis Costellót hallgat – nevetett.

Audis, na szépen vagyunk. A következő néhány perc a szülőktől való intenzív elhatárolódás jegyében telt mindhármunk részéről, amit annak a felismerése és elismerése követett, hogy ugyanakkor éppenséggel apám Audijában tartottunk hazafelé, ki-ki a saját szüleihez, akiknél éppenséggel lakik. Aztán Gréta kérésére felhangosítottuk a zenét, és megpróbáltuk utánaénekelni a számokat, inkább kevesebb, mint több sikerrel, ám annál nagyobb átéléssel.

Igyekeztem a lehető legkevesebbet kihozni az autó rendelkezésre álló teljesítményéből, hogy az út minél tovább tartson – mit is mondhatnék: az utazás hátra levő részében felé se néztem Viki csodalábainak. Grétából ellenben egyre többet fogtam fel: meglepően mély hangját, ahogy énekelt vagy beszélt, a repkedő haját, mikor vidáman nevetett vagy mozgott a zenére, a trikó és a melltartó által sejtetett apró melleket, amint előrehajolt valamiért, nekem meg – hogy, hogy nem – sikerült épp arra néznem. (És nem mentünk neki semminek.)

Kicsit reménykedtem, hogy előbb Vikit tudom kitenni, de kiderült, hogy Grétáék háza esik először útba, ezért tőle kellett elsőként búcsút vennem. Ami némi egymásra mosolygás, „hát akkor szia”, és részemről némi infantilis integetés után meg is történt: még jól megnézhettem magamnak a nyári meleg dacára szűk farmerba bújtatott ringó kis fenekét, amint hátizsákját vállára vetve felszaladt a lépcsőn az árnyas utca 19/C számú házához.

Vikit is hazafuvaroztam, köszönte szépen, és remélte, hogy még találkozunk. Én szintúgy. Aztán csak ültem az autóban, és néztem magam elé meredten. Te ökör, hagytad elmenni. Még csak a telefonszámát se kérted el.
Jól éreztétek magatokat, ez minden. Szép emlék. De milyen szép.
És csak bámultam magam elé, és azokat a szemeket láttam, meg azt az orrot, meg azt a szájat, azt a fekete hajat, azokat a ciciket, azt a távolodó feneket.

A nap már lemenőben volt, amikor ott álltam a 19/C bejárata előtt, és próbáltam megtippelni, hogy melyik csengő lehet Grétáéké. Somogyi. Hodossy. Kovács. Schmied. Márkus. Hohner. Zala. Szakács. Nem tudtam dönteni, jártam hát egyet az utcában. Aztán még egyet. Aztán megint ott álltam a gombokat nézve.

Majd egyszer csak valahonnan felülről megszólalt egy évődő hang: – Na, bejössz végre, vagy álldogálsz még egy kicsit?

Gréta a nyitott lakásajtóban várt (Hohner). Ő is megfürdött és átöltözött, mióta hazaért: a laza, fehér póló és a rövid, passzos fekete nadrág kényelmesnek tűnt, csak én feszengtem tőle valamiért. Na jó, tudtam, hogy miért.

– Csak nem Elvis Costello? – kérdeztem.
Nem szólt, csak mosolygott, és elindult befelé a lakásba, én meg persze követtem a szoba felé, ahonnan az Alison szólt.

– Kérsz valamit inni?
Kértem.
Gréta vékony ezüstnyakláncot is viselt. Nagyon jól állt neki.
Oh, Alison, my aim is true.
A szülők még nyaralnak (Spanyolország), a testvére már nem lakik otthon.

– Hülye voltam, hogy nem kértem el a telefonszámodat – mondtam neki.
– Fel akarsz hívni? – kérdezte.
– Nem most – feleltem. – De holnap igen.
A fehér póló alatt nem volt melltartó. Ahogy Gréta elsétált az ablak előtt, látni lehetett a cicije ívét.

Betett egy másik CD-t, és ingerkedve rám nézett.
– Ha ezt is tudod, hogy micsoda, audis, akkor leveszem előtted a kalapom.
– Ella Fitzgerald még egy audisnak sem jelentene nagy kihívást, nemhogy egy magamfajta gyalogosnak. Viszont nincs is kalapod.
– Gyalog jöttél?
– Igen, de ne tereld el a témát a ruházati eszköztáradról.
– Valóban nincs kalapom. Akkor mást kell kitalálnunk.
– Van ötletem.
– Sejtettem, hogy lesz.
Odaléptem hozzá, és megsimogattam a haját.
– Nem bánom, hogy nincs rajtad kalap.
– Így is elég meleg van – válaszolta.

Gréta puha ajkakkal csókolt vissza, első, felfedező simogatásomra hozzám bújva felelt. Ott álltunk a nappaliban, és Ella Fitzgerald azt énekelte, hogy Let’s Do It. Megcsókoltam hát a nyakát, majd lejjebb próbálkoztam. A laza póló sok lehetőséget biztosított a képzeletemnek, a kezemnek és a számnak egyaránt.

Gréta végre kiszabadított a szorongató fogságból: kigombolta és lehúzta a nadrágomat és az alsómat. A pólómat én vetettem le, aztán mielőtt ő is vetkőzni kezdett volna, lefektettem a szőnyegre. Megint csókoltuk egymást, most már mohóbban, hosszabban. Ilyen gyönyört még sosem éreztem. Nyelvemmel kerestem az övét, csókoltam a száját, ahol értem, simogattam az arcát, a nyakát, a vállát.

Aztán megálltam, mosolyogva gyönyörködtem a legszebb nyár legszebb ajándékában. Majd csókjaimmal megint elindultam lefelé, a pólót felhajtva a hasát, a szeméremdombját érintve, kóstolgatva. Bőrén néhol apró izzadságcseppek csillogtak. Nem fáztunk. Óvatosan lefejtettem róla a nadrágot, a bugyit, ő csípőjét felemelve segített.
– Csodálatos vagy, Gréta – súgtam a lánynak.
Csodálatos volt, bizony, az a fenék, azok a lábak, azok a combok, amiket lassú mozdulatokkal simogattam, majd csókolni kezdtem.
Aztán megint fölfelé indultam. Azok fölött a kedves, kicsi mellek fölött megpihentem, és lassú, meleg csókot leheltem az egyikre a pólón keresztül, míg a póló alá nyúlva másik kezem óvatosan simogatni kezdte a másikat. Gréta felnyögött, és akkor közösen levettük azt a felsőt. Én pedig most már teljes odaadással kényeztethettem azokat az édes-hegyes, szépen lebarnult ciciket.

Aztán felültettem Grétát a kanapé szélére. Csípőjét egészen előretolta, lábait felhúzta, mert én már térdeltem is előtte, csókolgatva a combjai belső tövét, majd a punciját, duzzadt, nedves csiklóját. Nyelvemmel játszottam vele, csókoltam, szopogatni kezdtem. Gréta gyönyöre tapintható, ízlelhető volt. Tapintottam és ízleltem hát. Nyelvem után ujjaimmal is behatoltam, eggyel, majd kettővel is, miközben tovább csókoltam, nyalogattam őt, egyre gyorsuló ütemben, mit sem törődve már a zene ritmusával, megvolt a sajátunk a kicsi lánnyal.

Aztán Gréta kézen fogva bevezetett a szobájába, ahol egy kicsi, megvetett ágy fogadott minket.
– El fogunk férni? – kérdezte mosolyogva.
– Majd összebújunk – feleltem.
Így is történt, és nem csak a helyhiány miatt. Az ágy mellett álló éjjeliszekrény egyik fiókjából óvszer is került. Öleltem a pici lány forró, rugalmas testét, mellét simogattam, fenekét, combjait, lábát. Beléhatoltam, öle lágyan szorított magához, és csak mozogtunk, mozogtunk, egyre gyorsabban és gyorsabban. Elfértünk még akkor is, amikor egy kicsit megpihenve, megálltunk, és most ő került fölém, magába igazítva engem, szemét lehunyva, felsőtestét meg-megfeszítve lovagolt. Volt elég helyünk, mert szorosan egymáshoz bújtunk, amikor egymás mellé gömbölyödtünk úgy, hogy hátat fordított nekem; megint a mellét kényeztettem, lábai között pedig hátulról dugtam őt. Végül újra a hátára feküdt, engedte, hogy felemeljem a csípőjét, és újra a csókjaimmal kényeztessem forró, lucskos lyukát. Aztán ráfeküdtem, keményen behatoltam újra, és most már vadul mozogtunk, nyögve, zihálva, az édes Gréta karjait szétfeszítve élvezett, én nyöszörögve, nyögve éreztem a csúcspont közeledtét, ami úgy éreztem, magával sodor mindkettőnket, a végtelenségbe.

De persze itt maradtunk.
– Na, fel akarsz hívni? – kérdezte megint.
– Nem most – feleltem újra. – De holnap igen.


Vélemény, hozzászólás?

Figyelem, felnőtt tartalom! Ha még nem töltötted be a 18! évet, akkor hagyd el az oldalt!