Egy kis erotika
Új levél. Már vártam. Tőle ez már a sokadik a héten. Egy új kapcsolat, egy régi lányismerőssel. Egy iskolába jártam vele, egy évfolyammal fiatalabb volt. Most, hogy az egyetem lehetőséget biztosított az internet eléréshez, az email vált a kapcsolattartás egyik legkényelmesebb formájává azokkal, akikkel immár nem minden nap találkozom. De ez valahogy más. Szinte minden nap újabb levél, melyek egy találkozó irányába szólnak. Amolyan randevú féle. Nem is reméltem. Helyes lány volt ez az Ildi mindig is, de valahogy erre nem nagyon gondoltam vele kapcsolatban, akkoriban évekig voltam szerelmes reménytelenül egy másik lányba.
Nagy nehezen csak sikerült összehozni a rég várt újra találkozást. Az egyetemi gólyabálján. Itt van néhány barátnője is. A buli elég lapos, nehezen indul be, de azért táncolunk egy kicsit. Sajna a 3 lányra én vagyok az egyetlen fiú, ami jól hangzana, de ha az egyikkel táncolok, a másik kettő „tüntetőleg” unatkozik. Végül beszélgetünk, hallgatjuk a gyenge meghívott zenekarokat, és Ildivel arra az elhatározásra jutunk, hogy kisebb társaságban is kellene találkozni.
Azóta ez már a második randi vagy mi. Igen, minden kétséget kizárólag az. Semmi barátság, ez már több annál. Beszélgetünk, mosolygunk. Egy csendes helyen. A külvilág érzékelhetetlenné válik, csak mi vagyunk itt, és mindenféle érdekes dolgokat fejtegetünk. Furcsa, hogy az a nyíltság, amiket levélben kimondtunk, most, személyesen is megmaradnak. Úgy érzem ez egy őszinte kapcsolat, és ez nagyon tetszik. Végre beszélgetünk, vég nélkül. A múltkor moziban voltunk, és a filmről nem nagyon lehetett semmit mondani utólag. Most viszont időnként azt csodálom, hogy a levélben megkezdett gondolatok az életfelfogásunkról, gondolkodásmódról úgy pattannak elő a „semmiből”, mintha már több száz órát töltöttünk volna így, együtt, beszélgetve.
Kitaláljuk, hogy menjünk korcsolyázni, úgyis nyit a műjég. Rendben, tök jó ötlet, én is biztos tudok korcsolyázni, csak még sose próbáltam. Már a csoporttársaim is rá akartak beszélni, tavaly volt is néhány „csoportbuli” a jégen. Na, ha ennyire „rábeszélnek”, veszek egy korit.
Ma nem jött levél Ilditől. Ritka alkalom, de keddenként előfordul. Már megfigyeltem. Hirtelen ötlettől vezérelve régi leveleit, és azokra általam írt válaszokat kezdek olvasgatni. Egészen szeptemberig visszamenőleg belelapozok a fontosabbakba. Itt és most kezd realizálódni bennem, hogy belészerettem, és ő is nagyon pozitív leveleket írt. Megpróbálok a sorai közt olvasni, bár helyenként nincs is rá szükség. Érzem az érzéseit. Nem is veszem észre, ahogy telik az idő. Elkések edzésről.
Új korcsolyámat próbálgatom a jégen. Egyedül vagyok, leszámítva azt a 2 – 300 embert rajtam kívül. Ez a rohadt jég így, korcsolyával sokkal jobban csúszik, mint amire emlékszem. Azért csak sikerül állva maradnom rajta. Már meg van beszélve Ildivel egy találkozó itt, addigra legalább előre menni meg akarok tanulni. Nem akarok nagyon leégni előtte. Van még 3 órám gyakorolni. Miközben csetlek – botlok – de érdekes módon alig esek – azon csodálkozom, hogy miért nem félnek tőlem azok, akik elszáguldanak előttem, meg szembe jönnek. Nem tudom még őket kikerülni, mégis milyen bizalmasak.
Íme itt egy újabb levél tőle. Náluk már vizsgaidőszak van, mégis bement írni nekem. De valami nincs rendben. Miért kér bocsánatot már a subjectben? Mire végigolvasom, nem érzem, hogy a széken ülök. Sokkhatásként ér. Még a Reply – t is „elfelejtem” megnyomni, pedig eddig mindig azonnal válaszoltam. Valahogy csak mertem nem sejteni. Kezdtem elfeledni a lehetőségét. De most itt van előttem feketén – fehéren. Barátja van, és most azért kér bocsánatot, mert úgy érzi hülyített, elhitette velem, hogy akar tőlem valamit.
Mégis itt korcsolyázok vele. Tegnap telefonon mondtam neki, hogy nem haragszom. Azt nem is. Talán csak egy kicsit. Igazából nem tudok haragudni rá, hiszen szeretem. Azért ezt említetem is neki. Furcsa, ellentétes érzés. Nagyon szeretem, és ezért úgy érzem, ha ő attól boldogabb, hogy megmarad a régi kapcsolatánál, akkor én nem rúghatom szét, hiszen akkor nem lenne boldog, és úgy én sem. Itt a jégen viszont mintha mi sem történt volna. Ugyanúgy beszélgetünk, filozofálgatunk. Egész jól megy a csúszkálás ahhoz képest, hogy mikor kezdtem.
Szilveszter van. Általában ez egy bulis este, jó hangulattal. Én most mégis itthon ülök, és Ildire gondolok. Ő most bulizik. Engem is hívott, de említette, hogy a barátja (Lőrinc) is ott lesz, és ezek után abszolút nemet mondtam. Igazságtalannak érzem az egész világot. Akit szeretek, azt most más csókolja, öleli, és ki tudja még mi. Illetve tudom, csak magam sem merek belegondolni. Pedig az egy lejárt kapcsolat lehet. Vajon mit csinálhat? Tudom, hol van, de nem mehetek oda, mert semmi kedvem az év utolsó napján valakinek véresre verni az arcát. Meg nem is vagyok ilyen féltékeny típus. Legalább megmondta ez a buta Ildi, még ha nem is idejében, hogy álljon meg a menet.
Találkozunk, levelezünk. Közben folyik a vizsgaidőszak, de nem nagyon hoz lázba. Az agyam mintha valami szükséges rossz mellékkörülménynek tekintené, feldolgozza az anyagot. Minden vizsgám sikerül, igaz az átlagom nem döngeti a felső határt. Egyre inkább az az érzésem, hogy Ildi nem tartja be a barátság íratlan (és leveleinkben valamelyest leírt) „játékszabályait”. Egyre inkább feszíti az érzelmeimet, „szerelmesen” mosolyog, mindent elfogad, amit mondok. Akármilyen brutális, végzetes hibát követek el a furcsa helyzet és a tapasztalatlanságom miatt a kapcsolat ellen, nem veszi fel. Már nem is merem visszaolvasni a leveleket, nem akarok szembesülni a saját hülyeségemmel. Ha korizni megyünk, vagy más módon személyesen érintkezünk, alig van nyoma a kettőnk közt egyre növekvő feszültségnek. Mindig a levelekben fakadok ki, és kapom az érzelmes válaszokat. Leírta, hogy egyszer már meg akarta, és meg is mondta Lőrincnek, hogy vége, hogy engem szeret, de a kísérlet az én szempontomból csúfos kudarcba fulladt, mivel Lőrinc kiborult, és végül egymás vállán sírták mi magukat.
Egy szép januári nap. Ma is korizni voltunk. Véget ért a vizsgaidőszak, elsiklott. Túléltük. A jég szinte égett a délelőtti napsütésben, bár az elképesztő hidegben nem tudott olvadni. Csak mi izzottunk belül. Egész idő alatt azon gondolkoztam, hogy most az egyszer én rúgom fel a szabályokat, ha már ő se tartja be. Egyre kevésbé érzem úgy, hogy jól mértem fel a helyzetet azzal, hogy az ő boldogságát a Lőrinccel való kapcsolatával hoztam összefüggésbe. Ahogy itt sétál mellettem, egész szorosan, hirtelen megfogom a kezét. Már nem érdekel, húzza el, akkor úgy van vége, el is küldöm a francba, csak mozduljunk el erről a holtpontról. Vagy fogja meg, és ne is eressze el. Nem ereszti. De meg is áll. Néz rám a két szép szemével. Eddig sosem látott érzelmek csillognak benne. Soha életemben nem láttam még ilyet, mégis tudom mit akar. Ajkunk összeér, lelkünk egymásra talál. Sajátos, új, soha nem tapasztalt érzés.
Puha ajkai, apró mozdulatai megborzongatnak. Inkább csak átölelem. Aztán újra egy csók. De jó lenne, ha tudnám, hogyan kell, csakhogy ezt nem lehet írott forrásból elméletben megismerni. Ez nem megoldás így… – fakad ki mindkettőnkből, és a pillanatnyi varázs szertefoszlik. Az érzelmek csillogása helyett könnyek szöknek Ildi szemébe. Szólni sem szólunk egymáshoz, csak sétálunk végig a Városligeten hazafelé. Még aznap újra találkozunk. A terv az, hogy leisszuk magunkat, mivel más megoldás nem nagyon kínálkozik. Bár ezt azért én nem gondolom komolyan. Ildi végül el is fogyaszt 2 Unicumot meg egy sört, én meg csak egy üveg vörösbort iszom. Nem szeretem az alkoholt, ennyit még így sem ittam meg soha, igaz nem is érzek tőle semmi különöset, ahhoz kevés. Ahogy fizetünk, már a kezét fogom.
Kiérünk az Andrássy útra. Piszok hideg van, Ildi mégis le akar ülni az egyik padra. Követem, és még le sem huppanok, máris a nyakamba ugrik. Csókol, ölel, alig bírom elkapni a tempóját. Nagyon finom íze van az Unicumnak az ő ajkairól. Pár perc után nem is fázom már. Több mint fél óra szenvedély és forróság, körülöttünk a fagyott, álmos esti várossal. Hosszú időbe telik, mire észrevesszük, milyen kegyetlen hideg van. Hazafelé vesszük az irányt. Nem merem többször megcsókolni. Valahol tudom, hogy pillanatszerű csoda volt ismét. Kissé hosszú pillanat. De a valódi boldogságért, – ha az egyáltalán lehetséges – még sokat kell küzdeni.
Ismét a korcsolyapálya előtt találkozunk a pusztító február elejei hidegben. Üdvözöljük egymást két puszival, és egy – egy mosollyal, majd elindulunk befelé. Semmi különös nem hangzik el köztünk, pedig lenne miről beszélni. Átvesszük a korit, és kimegyünk a jégre. A Nap süt ugyan, de csak arra jó, hogy a szemünkbe süssön. Kerülgetjük a kis kölköket, siklunk a fagyott vízen, és beszélgetünk. Csupa tingli – tangli dologról. Szóba kerül a múlt heti csók – parti is, de hamar hallgatásba fullad. Azon gondolkozom mégis, hogy meg kéne állni vele az egyik sarokban, körbeforogni vele, összeölelkezni, és csókolni, amíg elszédülve lágyan, mint valami lassított felvételen el nem terülünk a jégen.
Őrültek vagyunk… – mondja. Csak helyeselni tudok. A szerelem őrültjei, akik képesek a legnagyobb hidegben egymás karjaiban remegni, és egy csókra várni, a Liget kellős közepén, egy rozsdásodó bronzszobor talapzatán állva. Remegek, de nem csak a mínusz öt foktól. Remegek a saját érzelmeimtől, a csodálatos érzéstől, a szituációtól. Falom az ajkait, mint aki ezer éve tudja, hogy kell. Imádom, élveztem. Felveszem a ritmusát, pedig lassítani akarnék, hogy több szeretetet vihessek bele. De nem hagy időt, akarja a csókom, itt, most, még! Többet! Én is! Iszonyú hideg van… – Nem lehetne valami melegebb helyen folytatni? – kérdem vacogva néhány perc után. Itt vagyok vele a szobájában. A karjaimban tartom, és csókolgatom, ölelem, ahogy tudom. Gondolkodni próbálok, de nem megy. Nem akarok többet ennél. Olyan jó így. Érezni a súlyát, ajkának ízét, lágy mozdulatait, szépívű, törékeny kis testét.
Behunyt szemmel élvezem a szépségét, ajkának és nyelvének finom játékát, apró kézmozdulatait. Elönt a csillapíthatatlan szerelem érzése. Akaratlanul mozgok, átadom magam neki, ő meg nekem, mégis irányít minket valami. A vágyaink, az érzelmeink. Finom kis játék, mely talán örökre megmarad az emlékezetünkben, mindig egy kis boldogságot szerezve, ha rá gondolunk. Kezeim külön éltet élnek, bekalandoznak a pulóvere alá, megsimogatják a hátát. Még szorosabban ölelem magamhoz. Csak érzem őt, vágyakozom, és szeretem. Mily csodás! Azt vettem észre, hogy már a bőrét simogatom. A finom, meleg bőrét. Érzéki és puha, mégis feszes. Mégiscsak továbbmegyek. Leveszem róla a pulóvert, mire ő is vetkőztetni kezd. A sok csók közepette percekig tart, mire a felsőtestünkről lekerül minden. Sosem láttam még ilyen helyzetben nőt meztelenül. És meg is érinthetem. Tetszenek a kis mellei. Formásak, kemények, és mégis rugalmasan puhák.
Sokáig simogatom, finoman markolgatom, mire a mellbimbóhoz is hozzáérek. Nem is kézzel, inkább megcsókolom. Tetszik neki. Nekem is. Megfogja! Behunyt szemmel élvezem. Lassan kihámoz az alsónadrágomból. Még soha senki más nem érintett itt. Finom ujjacskáival cirógatja a talán soha még ennyire kemény szerszámom. Tetszik neki. Őrülten élvezem. Minden apró mozdulat egészem más, mintha én érintem. Csak ott, lent érzem a kis kezét. Hamar abba kell hagyatnom vele, amit csinál, mert nagyon ügyes, és nem akarok még elszállni. Őrült vágyat érzek, hogy én is megismerhessem őt. Róla is lekerül a kis bugyi, én pedig hanyatt fektetem, és egy csók után elindulok lefelé a testén. Elidőzöm egy kicsit a csodás kis mellein, majd haladok célom felé. Csodálom a formákat, a forró, sima bőrt. A szőrszálakat simogatom. Aztán a combjának belső felét. Igen, itt van előttem! Megsimítom. Forró nedvességet, elképesztő puha felületet érzek, és egy halk sóhajt hallok. Fantasztikus!
Teljesen megnyílik előttem. Csak simogatom egy darabig. Egyre közelebbről nézem, érzem az illatát. Az ízét. Igen. Fantasztikusan finom. Ugyanúgy csókolózom vele, behunyt szemmel, de ez mégis más. Még puhább, még izgatóbb. Most ő dönt hátra. Ő csókolja és simogatja végig a nyakam, a mellkasom, a hasam, és… jaj nekem. Forró ajkai körülveszik meredező farkam. Először csak néhány puszit kapok rá. Aztán már nem is érzek semmi mást, csak azt, ahogy csókolgatja, szívogatja. Ez túl jó! Mély levegőt veszek, megpróbálom lenyugtatni magam. Mennyire szeretem, milyen fantasztikus, amit csinál! Eszméletlenül jó! Én is csókolni akarom őt! – Fordulj meg… – kérem elcsukló hangon. Megpróbálok rá figyelni, talán akkor tovább bírom. Fantasztikus íze van, csodás érzés, amit csinál. Ó örökkévalóság!
„Ne tedd meg!” – akarom mondani, de néma kiáltás csupán. Testem nem reagál. Minden sejtem akarja, csak a lelkem nem.
Még nem okoztam Ildinek elég örömet, és tudtom hogy nincs sok hátra, még egy kis kényeztetés, főleg ez, az ismeretlen, hőn áhított beteljesülés, és végem van. Elég is volt ez eddig mára! Úgysem tudom felfogni! Szeretlek! „Ne tedd, mert elszállok nélküled, és akkor talán nem bírom folytatni!”, hangzik a semmibe néma szavam. De csak behunyom a szemem. Érzem, hogy ott van, majd egy kis nyomást. Egész lassan fogad magába. Tényleg nem is tudom igazán felfogni. Körülvesz. Szólni akarnék, hogy maradjon úgy egy kicsit, és csókoljon meg, had szokjam egy kicsit, had ismerjem meg az érzést. Olyan csodás. Még egyszer el akarom azt is mondani neki, hogy szeretem, őrülten, végtelenül, és mindörökké. De csak egy halk sóhajra futja. A testem átveszi az irányítást, csak érzem és élvezem. Felnézek rá, de alig látom. Elmosódott képek maradnak meg emlékezetemben, egy csodálatosan szép női testről, akinek a „gazdáját” imádom. Csak mozog, lassan, kéjesen rajtam. Élvezi. Igen, élvezi! Segíteni akarok neki, simogatni, érezni, ahol magába fogad, kényeztetni, csókolni. Csoda! Fantasztikus csoda.
Túlzottan jó! Ne! Nem akarom még! Tartson még! Hirtelen szállok el. Kiesik a világ. Megszűnnek a gondolatok. Hatalmas repülés ez. Össze nem mérhető mindazzal, amit eddig magamnak tudtam okozni! Ahhoz képest elég gyorsan visszatérek! Első gondolatom az, hogy neki még nincs vége! Szeretem! Hozzá akarom segíteni! De „le fogok ereszteni” menthetetlenül! Szinte fáj! Leírhatatlan rossz érzés, mégis jó, nem fájdalom, de kínzó dolog, ha tovább ingerlik az emberfiát abban az 1 – 2 percben. De vállalom érte! Csak azzal foglalkozok, hogy ki ne legyek teljesen „bevetésképtelen”. Érzem a testét, de behunyt szemmel koncentrálok, hogy ő is élvezhesse még. Megsimogatom a hátát. Folyik róla a verejték. Lassan túl vagyok az ingerelhetetlenségi szakaszon, de sok „vért veszítek”. Eszembe jut a gumi is, hogy nem mozdult-e el. A helyén van, megnyugszom. Ismét egyre jobb. Újra érzem, hogy milyen csodálatos dolog benne lenni, egészen nőni kezdek tőle újra.
Ildi rugalmas teste dolgozik az öröméért, egyre gyorsabban kapkodva a levegőt. Megáll. Lihegve mondja: „Menj már el!”. Magyarázkodni akarok hirtelen, de csak annyit mondok: „Másodszorra már nehéz!”. Mosolyog és rám borul. Megcsókol. Ki is csúszom belőle, ő meg lassan mellém fekszik. Ahogy itt van ismét mellettem, mintha csak most kezdtük volna. Ránézek az órára. Fél. De milyen fél? Négy! Fél kettő előtt jöttünk be a szobájába, ezek szerint két óra volt! Ilyen gyorsan még sose repült el ennyi idő! Simogatom a testét. Megfordul a fejemben, hogy kielégítem kézzel, vagy akárhogy, de látom, hogy mozdulni se tud. Simogatom egy kicsit, néztem szépívű testét, kacér kis kebleit. Kis gonosz boszorkány. Így tudnék vele maradni az idők végeztéig. Pár perc múlva mégis felkel mellőlem. Tényleg gonosz. Ő is megnézi az órát. Nem hisz neki. Megkérem, egy kicsit had csodáljam még. Csak térdel előttem, én meg vele szemben, és nézem a szépségét.
Mosolygunk egymásra. Lassan összekeresgéljük a ruháinkat, felöltözünk. A szánk teljesen kiszáradt, az újabb pici csókokat szinte nem is érzem. Boldog vagyok! Megtettem, illetve megtörtént. Kicsit váratlanul, de elképesztő! Elképesztően szeretem érte! Csak az árnyékolja be a dolgot, hogy nem tudtam neki igazán örömet okozni. Végül is ő siette el! Ő gyorsult le, illetve saját magát is. Viszont ő is mosolyog. Szerelmesen, kedvesen. Én még órákig tudtam volna simogatni! Miért van vége minden jónak egyszer? Csodálatos volt, csodálatos érzésekkel. Fogom a kezét, sétálok vele az utcán. Mily csodás érzés, a szeretett, kedves barátnővel, aki immár az enyém, és én az övé. Mosolyog, bújik hozzám. Kitaláltuk, hogy filmet nézünk, és most együtt válogatunk a tékában. Semmi olyasmi, amit már rég meg akartunk volna nézni. Kivették, vagy nincs meg nekik. Nézzünk valami hülyeséget. A miniszter félrelép. Kern meg Koltai. Ez biztos tűrhető lesz. Időközben megjön az anyukája is, szemérmesen elvonul a konyhába.
Alig tesszük be a filmet, csörög a telefon. Egy pillanatra rossz gondolat fut végig az agyamon, de elhesegettem. Megnyugszom, csak egy csoporttársnője. Valami egyetem ügyben. Hamar lerendezi, aztán elhelyezkedünk a film előtt. Alig érdekel. Jó itt ülni, nem kell semmi, csak az, hogy itt legyen mellettem. Belemélyedünk a film világába, és időnként egymásra mosolygunk. Csengetés. Egyetlen másodperc. Valahol a lelkem mélyén ettől féltem egész nap. Már a telefonoknál is. Jelszó: Lőrinc. Ildi kimegy ajtót nyitni. Másodpercek telnek el, mint egy borzasztóan feszült lassított felvétel egy kamera felé repülő pisztolygolyóról egy nyomasztó, horrorisztikus krimi végkifejletében. A fejemben üresség honol. Vihar előtti tökéletes csend. Fülelek. Mintha kívülről látnám magam, azt veszem észre, hogy az elszóródott szotyolát szedegetem a földön térdelve. Hangok. Suttogás. Kabátsurrogás. Apró szünetek, újabb szavak, melyeket nem hallottam.
Szeretnék hirtelen máshol lenni. Ezer meg ezer kilóméterre, fényévekre innen, vagy csak lemászni az ereszen, kimenni az erkélyre, mint valami ócska vígjátékban, mint a Miniszter félrelép – ben. Kicsinek éreztem magam. Ez egy csók volt! A cuppanás csak az lehetett. Bejönnek. Kézen fogva. Soha még csak fényképről sem láttam, mégis felismerem. Ildi arca félelmet sugároz, a sírás kerülgeti. A srác be is mutatkozik. Felállok a földről, és kiegyenesedtem. Kimérten megszólal: „Jó estét, Takács Lőrinc vagyok.” A lelkem mélyén elmosolyodom. Több mint 10 centivel magasabb vagyok. Hirtelen felfogom, hogy vége, kész, elvesztettem a háborút, de ezt a mai csatát toronymagasan én nyertem. Egy határozott „Szia, én meg nOr”; egy pillanatra még lelkileg magasabb rangra emelkedem. Leülünk a két fotelben, hárman. Én maradok egyedül, de Ildi sem mer a Lőrinc ölébe ülni, csak a karfára.
Valahogy percek alatt mégiscsak látom, hogy lecsusszan. Ahogy leülök, mozdulni se bírok. Bambán néztem a filmet, ami valahogy most nevetségesnek tűnik. Mi az ehhez képest? Piti ócska helyzet, kitalált történet, semmit se ér. Ez itt meg a valóság. Megszemlélem egy kicsit a „valóságot”. Ildi úgy ül ott, mint aki fel akarja akasztani magát, Lőrinc pedig a tekintetével gyilkos rakétákat lődöz a fejemnek. Közben minél szorosabbra öleli a lányt. Rájuk mosolyogok tehetetlenségemben. Elhatározom, itt hagyom őket. De akkor a Lőrinc széttépi Ildit, vagy nem is tudom. Én meg szeretem, nem hagyhatom itt. Egyszerűen verjem péppé a srácot? Meg se tudok moccanni. Forog az agyam, pereg a film a tévében, majszolok valami házi sütit, ami időközben „belebeg” a képbe. Ötletem sincs. A helyzetet nem tudom megoldani. Valami csodában reménykedem, hogy Ildi feláll onnan, és átül az én ölembe, vagy ki tudja. Nem történik semmi. A film is véget ér.
El innen! El! Minél messzebbre! Mint az őrült rohanok lefele a lépcsőn, ami minden kanyarban vészesen szűknek bizonyul. Végre kiérek az utcára. Ordítani tudnék! Ehelyett csak rohanok. Egészen hazáig. A pirosnál megelőzöm azt a buszt, amire felszállhattam volna. Kavarognak bennem a gondolatok. Megtettem, megtörtént. Szeretem és gyűlölöm érte. Ezen a napon lett barátnőm, és el is veszettem őt. Meg mást is. Hetedik mennyországból a legforróbb pokolba zuhanni egyetlen perc leforgása, egyetlen nap eseményei alatt. Nem lehet! Nem lehetett így! Hiszen nem így terveztem! Csodálatosnak, örömtelinek, szerelmesnek. SAJNOS elvesztettem a szüzességemet! Niiiiiincs ilyeeeen!!! Nem történt meg! Nem is történhetett meg! Nem bírok elég gyorsan futni. Hazaérek, és nem is veszem észre, hogy mennyire kifulladtam. Kifújom magam, mielőtt kinyitom az ajtót.