Daj daj zsi….

Aurél életében először járt ilyen helyen, ezúttal sem önszántából. Úgy érezte magát, mint kedvelt görög hősei, akiket végzetük veszélyes, idegen világokba taszított, hogy aztán heroikus próbatételeken átverekedve magukat elnyerjék az unatkozó istenek barátságát.

A narancsra mázolt folyosó andalító kozmetikum szagot lehelt magából, valami nem evilágit. Vörös ruhás, ördögi nőalak kérdezte tőle soksarkú pult mögül – éhes mosollyal a szája szélén, hogy miben segíthet, de Aurél ellenállt. Elboldogul egyedül is.
Amikor átnyújtotta a napi jegy árát a nőnek, bőre hozzáért a hosszúkörmös ujjakhoz. A tapintása száraz volt és kemény. Ez a lény nagyon erős. Túlformált alakján átdagadnak az izmok.
Amazon.

Az öltözőben a nyolcas számú szekrényt kapta. A hetes szerencsésebb. Levette a pólóját és a tükör elé állva megszemlélte hófehér, vékony testét. Horpadt mellkasát már sötét pihék borították, ernyedt hasfalán is megindult egy vékony szösz vonal – kíváncsi volt vajon mennyire lesz szőrös később. Kihúzta magát, vállait hátra feszítette és megtapogatta felkarján a petyhüdt húst – gyengének és csúnyának találta magát. Apolló, Achilles, Arnold…akármelyik A betűs hőst vesszük, mind lavornyi mellizmokkal, acélos karokkal és arányosan tökéletes torzóval feszítenek, alig mosolyogva. Félelmetesek és mindig van barátnőjük. Ezeket kell róluk tudni.
Titánok.

A gépek három egymásba nyíló teremben voltak, sűrűn zsúfolva. Balra a férfi rész, kék szerkezetekkel, jobbra a női pirosakkal, középen meg amolyan fele-fele, bár ezeken is férfiak lógtak. Akár valami modern kínzóverem, ahol minden csont kifacsarására külön eszközt tartanak, és szünet nélkül nyögések zaja szivárog át a falakon.
Aurél először vissza is hőkölt, meglátva a nehézléptű, félig ember kolosszusokat. Rojtosan lüktető, formátlan végtagjaikkal emelgették a párnázott acélszerkezeteket, hosszú, elnyújtott E betűket bömbölve az elmúlásnak, a fiúnak pedig nem esett nehezére horgas szarvakat és üszkös-fekete bőrt képzelni rájuk.
Démonok.

Némelyek alacsonyak voltak, tar fejűek és gonoszan szélesek; aprólyukacsos atlétájukon sötét öblöt színezett az izzadság. Mások – magasak és szálasak – sziklányi húsrögöket hordtak vicsorogva a felkarjukon; harsányan beszéltek egymáshoz, forgatták, rázták roppant öklüket, majd vissza fekve a vékony padra ismét nekiveselkedtek az ólom-malomkövekkel teleaggatott vasrúdnak, hozzájárulva saját hangjukkal a közös Eeee-khez.
Mind között a legrosszabb pedig egy foltokban őszülő, cseresznye vörös képű rácos férfi volt, a leghatalmasabb és embertelenebb az összes között. És az apokaliptikus jelenségnek – akit Aurél magában Vérontónak nevezett el – mindegyik íze baljósan remegett, mintha ki akarna jönni belőle valami, egyedül az arca volt kőmerev; fehér vonallá préselt ajkaiba még akkor sem engedett vért, ha megpihent megtörölgetni egy-egy izomdarabját. Valószínűleg állatias, hústépő fogazatát takargatta – melyek talán több sorban álltak lesben -, mert ha kitátaná az állkapcsát, félelmében menten kidübörögne mindenki.
Szörnyeteg.

A fiú, védekezésül maga előtt szorongatva kis törölközőjét keresztülsomfordált a helységen, várva hátha kiküldik, vagy legalább kinevetik. Az óriások azonban ügyet sem vetettek rá. Úgy ítélte, valószínűleg csak egy bizonyos erőszínt fölött veszik annyira emberszámba, hogy gúnnyal illessék, egyelőre csak annyitól kell tartania, hogy ráülnek és halálra nyomják. Rövid személődés után egy szabadon várakozó, egyszerűbb felépítésű gépen állapodott meg a tekintete, számos hasonló volt még a teremben így a használatát is megfigyelhette. A hosszú, végein vasbuzogányokkal illetett rúd két tartóoszlopon pihent, vízszintes feketebőr pad fölött. Aurél lefeküdt és mellkasa fölé emelte a rudat. Keze kocsonyaként remegett, aztán mikor rájött, hogy ez itt általánosan elfogadott jelenség, emelgetni kezdte. Eleinte félve, aztán bátrabban, meg-megpihenve négy-öt hajlítás után. Később nekibuzdulva más gépekre is átvándorolt; volt, amelyiket kényelmetlennek tartotta, mások jobban tetszettek neki, ott tovább maradt.

Húsz perces kíváncsiskodás után kellemes, feszítő zsibbadást érzett a testén, ott, ahol majd az izmai lesznek. Mintha nőtt volna minden irányban – nézegette magát a tükörben. Amióta a fogszabályzóval megfésülték a mosolyát és az már nem hasonlított egy korall cápáéra, kicsit nőtt az önbizalma. Aztán Aurél rájött, hogy a tükörben illegeti magát, sietve elpirult és két kézi súlyzót kezdett lóbálni, mintha óriás dobokat ütne vele.

Az idő gyorsan telt a veremben, félelmükben lehet, az óramutatók is csaltak kicsit. Mire Aurél észrevette, már megesteledett, és tompa, savanyú tömjénszag tette nehézzé a levegőt; a démonokból párolgott ki napközben. Mivel már csak Vérontó és egy kisebb golyóbis forma ember szűkölt a belső szobában, Aurél nem kockáztathatta, hogy egyedül marad bármelyikkel; sietve szedte a törölközőjét és kioldalazott a fal mellett.
A középső teremben megpuhult a levegő, és buja lányszag édes, andalító íze keveredett bele. A fiú nem állta, hogy be ne pillantson a piros gépes szobába, ami a varázslatot szuszogta; szorosan a falhoz állt, majd kihajolva a takarásából óvatosan körbe sasolt. Egyetlen lány volt már csak bent, fekete ruhás, első benyomásra olyan húga korú. Kinyújtott lábával húzogatott csörlős súlyokat, gömbölyű farizma pedig minden mozdulatra ki akart bújni a testéből, ahogy Aurél szíve is vele együtt. Törékeny szőke haja az egész arcát eltakarta, ahogy a gyakorlathoz előrehajolt – a fiú barna szemeket, és pisze orrot képzelt neki. Pici állat, puha cimpájú füleket és szöszös tarkót a haj takarásában. Milyen vékony ez a lány. És fehér cipőben van.
Angyalka.

Aurél riadtan kapta vissza a fal mögé a fejét, ahogy a mögötte fölnevetett egy torkos hang.
– Nem leskelődünk! – szólt rá a golyóember apró száját vigyorra húzva.
Azzal odaállt az ajtóba és csípőre tett kézzel nem leskelődött befelé. Arcátlanul még szóba is elegyedett a lánnyal, bár ezt a fiú csak a folyosóról hallotta visszavonultában.

A következő pár napban az izomláztól jóformán az evés is fájt neki, azt kívánta bár sose ment volna oda el. Aztán berzenkedése az izmai feszülésével együtt csillapodott; egyre inkább vonzónak találta a hely emlékét, az átélt izgalmakat és nem utolsó sorban azt a gondolatot, hogy idővel bizonnyal ő maga is kiszélesedik a verítékező súlyok alatt nyögve – példakép lesz a kisgyerekeknek, tanmese az aggoknak és elalvás előtti gondolat a lányoknak.

Attól fogva minden hétfőn, szerdán és pénteken lemerészkedett: állandó bérlete volt, fagyálló színű sportitala, hogy még jobban el tudjon vegyülni, és persze nem múló izomfájdalmai. Megszokta, ha másnap csak nyögve tudott lehajolni, és hogy a mozgása busz után futva olyan darabos lett, mintha görgetnék. Lassan az sem zavarta, hogy kisebb súlyokkal küzd, mint a többiek, ’e’ betűk nélkül, egyedül a Vérontó jelenléte keltette néma fenyegetéssel nem tudott kibékülni, illetve volt még valami; ez a harmadik héten jelentkezett.

A középső teremben kapott helyet Aurél kedvenc gépe, egy nagy, kapu alakú vasszerkezet, két pillérén egyforma csigás rendszerrel, amire mindenféle fogódzkodókat aggatva lehetett fáradozni. Ez volt a legsokoldalúbb gép, a fiú egyre újabb és újabb használati módokat talált ki rajta. A géppel szemben két szobabicikli állt, oldalt pedig mélyen be lehetett látni az illatos lány részlegbe. Aurél először meg volt róla győződve, hogy ahogy az utcán, vagy a hústornyok esetében, itt is levegőnek nézik, edzhet saját kénye kedve szerint. Csalatkozására azonban a lányok – főleg a fiatalok, akikkel késő délután tele volt a terem – kifejezett érdeklődést mutattak iránta; nézték hol nyíltan, hol lopva, ha párban voltak kuncogtak és sugdolóztak, sokatmondóan biccentgetve felé. A fiú még ezt sem találta rendellenesnek – bár ettől még nagyon bántotta –, összehasonlítva magát a többi izomraktárral persze, hogy kicsúfolják, sutyorognak rajta. Azonban rá kellett jönnie, nem erről van szó. A lányok hamarosan ugyanis odáig merészkedtek, hogy nyíltan incselkedtek vele: szándékosan odatelepedtek az ajtó közeli, jól látható helyekre, és lassú mozgással emelgetve a súlyokat kellették magukat. Egy pimaszul göndör, macskaszem lány, a hosszúkás arcú barátnőjével direkt akkor kezdett el biciklizni, amikor Aurél a ’kaput’ használta, tekerés közben csillogó szemeikkel végig a fiút lapogatva. Néha a nyelvükkel is körbenyalták az ajkukat.
A kacérkodás alkalomról alkalomra egyre kihívóbb lett, szegény Aurél pedig szörnyű zavarban volt, mert láthatóan
nem
tudott sem a gyakorlatokra koncentrálni, sem az alkalmatlankodó dombocskát a nadrágján eltakarni. A bestiák feszülő ruhái minden porcikát megmutattak annak teljes formájában; a széttárt combok tövében formás barackszeletek sejlettek át az anyagon, a lábszárak lankái, a hasizom középső csíkjában gyűlő izzadságcsepp, homorító derekak, kitolt fenekek, a hónalj libabőrös meredeke – ezek mind, mind hozzájárultak, hogy a fiú idegállapota az edzések végére romjaiban heverjen. Ahhoz nem volt ereje, hogy máshová nézzen, és mivel továbbra is meg volt róla győződve, hogy tréfát űznek vele, nem szólt egyik lányhoz sem, csak zavartan pislogott és megvárta, amíg szépen elfogynak. Ennek egyébként csak az egyik oka volt az, hogy ágaskodó bizonyítékával nem akart kijönni a gép részleges takarásából és pirulva végigvonulni előttük. A másik, hogy utolsóként maradt a piros szobában az a bizonyos fehér cipős, halvány szőke lány, akinek gesztenye szeme éppen úgy virított a fehér, hibátlan vonalú pofiján, ahogy Aurél elképzelte először. Egyébként viselkedésben ő sem volt jobb a többieknél, néha élvezve a keltett hatást elfeküdt az ajtómelletti kis padon és súlyzókkal a kezében nyújtózkodott, akár egy korareggeli macska. Aztán, ha már nem volt több lány rajta kívül, a fiú felé sem nézett, neki háttal spárgázott és hajlongott, arra késztetve a túlsó szobát, hogy nyíltabban vetkőztesse, tapintsa végig a tekintetével gyönyörű idomait.
Aurél így esténként a természet két teljes ellentéte között találta magát, úgy tűnt, mind Angyalka, mind Vérontó állandó jelenségei a helynek, ő pedig őszintén remélte, az egyikért nem kell majd a másikkal megküzdenie, isteni próbatétel gyanánt.

Aztán az egyik szemérmetlen pénteken, az oda úton Aurél elszánta magát: Megkörnyékezi a lányt! Konokul szorítva a busz kapaszkodóját, igyekezett sármos, viaszlágyító monológokat kiötleni, a nyomott, fakó idő azonban minden líraiságot kiölt belőle. Az égbolt mállottan lógott a felhőkről, a nap, ha egyáltalán megmutatta magát, akkor is háttal állt, a szél pedig baljósan forgatta a késő őszi száraz levegőt. Méltó díszlet egy heroikus bukáshoz.
Ezúttal a busz is szokatlanul üres volt, egyetlen vénség kuporgott csak hátul; a fején esőkabát gyűrött kapucnija, hegyes ujjai között megsárgult pénzérmét forgatott, magában tépett versikét motyorászva.
Révész.

A szél a hely körül még erősebben fújt, belekapaszkodott a fiúba, ahogy az keresztülvágott az úton. A folyosón nem égett a villany, a bentről kiszivárgó fény így méreg vörösbe fordította a korábban derűs narancs falakat is, végképp megingatva Aurélt hitében.
Csalatkozására mindhárom terem zsúfolásig volt, minden gépből duzzadt testek álltak ki. A ’kapu’ két pillérén is egy-egy alak gyűrte izmait, Aurél így a belső teremben látott munkához. Türelmetlen lett. Az idő, ami eddig a pártját fogta, most óvatosan toporgott egy helyben a csatatér pedig lassan tisztult.
Fél nyolc körül lehetett, mikor elszánta magát. Lábujjain egyensúlyozva ellopakodott Vérontó hatalmas alakja mögött, az éppen egy konténer súlyú rudat szakított a földből; hátára olvadt atlétáján keresztül mintha megannyi gonosz arcot rajzoltak volna ki a vicsorgó izomrostok. Tízszer emelte fel, majd a földre dobva a súlyt, megrázta testét, akár egy dühös bölény, miután áttiport egy farkas falkán.

Elég volt azonban egy pillanatnyi figyelmetlenség – nem nézve a lába elé Aurél telibe taposta az ott hagyott szürke sporttáskát, az ásványvizes palack műanyag teste pedig lemondó rocsogással nyomódott össze benne, kilehelve buborékos lelkét.
Aurél szerveinek a fele rögtön bojkottálta a munkáját, képtelenné téve a fiút, hogy elrohanjon, vagy legalábbis elkábítsa magát egy súlyzóval.
A kolosszus fújt egyet, majd méla mozdulattal megrángatva karján az ízeket lassan megfordult. A szobában megszűnt a levegő. Véraláfutásos, égő szemeivel előbb a táskára meredt, majd a fél lábbal benne álló fiúra, terebélyes homlokán pedig irányt váltott egy kidülledő visszér. Aurél a marja magasságából pislogott föl rá.
– Mi ez? – reszelt egy hang fölülről, vészjósló halksággal.
– Beleléptem. – adott számot Aurél a száraz tényekre hagyatkozva. Érezte, ahogy bűnös jobb lábán átázik a cipője a víztől. Az ember lételeme a reménykedés, ha mindent elveszettnek lát, a gyors halálért mond fohászt. De a halál ezúttal nem jött. Ami azt illeti nem is szólt.
A fiú szívében a dermedt félelmet lassan felváltotta valami megmagyarázhatatlan, sorsába törődött keménység; érezte, ahogy lehűl a feje, a szíve dobogni kezd, és a lába lassan kilép a táskából, ormótlanul hangos, cuppogó hangot hallatva. Elébe menve az elkerülhetetlennek, tiszta hangon megszólalt:
– Most megöl?
– Mi? – ha ismer is más szavakat, elég fukarul bánik velük – tűnődött a fiú.
– Szétszaggat, meg ilyesmi?
A hatalmas ember azonban meglepetésére semmi meg ilyesmit nem tett. Lehajolt – változatlan merev, vörös arccal – fölkapta az átázott táskát és kitrappolt a szobából.

Aurél körbe pillantott. Most először volt ő a legerősebb a teremben – jó érzés. Ha úgy vesszük, végül is elüldözte a fenevadat. Ahogy egy hőshöz illik, cudarul beletiport a táskájába. Még elnézést sem kért. Egy hős senkit sem követ meg…
– Elnézéést! – kiáltott fel összerezzenve, ahogy a hátát megérintette valaki. A valaki is megijedhetett a hangos reakciótól, mert felnyikkant.
A fiú hátrasandított. Az adrenalintól minden érzékszerve megfeszülve itta magába a mögötte álló színt, formát, illatot, elnyomva a fejében minden felesleges kacatot, mint például a neve, vagy a köszönési formulák.
– Oh. – mondta viszont.
– Szia. – hallott a fül. – Egyedül vagy?
A barna szemű lány volt az. Körülnézett, majd ismét megszólalt:
– Szükségem lenne egy erős férfikézre. – kicsit kivárt, amíg a fiú körbefantáziálja a hallottakat, aztán – Az egyik gépen kéne átállítani a csavarokat. Kényelmetlen. Itt. És itt is.
– Jelenleg én vagyok itt a legerősebb. – húzta ki magát Aurél, miután megtudta hol kényelmetlen. – Aki itt volt, az a vörös fejű leviatán…tudod, én kergettem el. Szerintem nem is ember, hanem vala…
– Az apámról beszélsz?
– Miii?? – kiáltott fel Aurél kétségbeesésében, miközben a szégyen izzó tűkkel szórta be az arcát.
A lány éktelen nevetésben tört ki.
– Csak…vicceltem… – nyögte ki végül könnyes szemmel. Aurél tépelődött kettőjük közül melyikük fojtogatásához fogjon neki, de a kis boszorkány nem hagyott neki időt erre sem.
– Gyere. – csilingelte még mindig kacarászva.
A száj tátogott, a szem pislogott, a cipő felemásan cuppant minden lépésnél, a tenyér pedig gyönyörködött a puha kéz érintésében, ahogy az megfogta és húzta maga után a másik szobába.

– Melyik az a gép? – kérdezte odaát Aurél kicsit füstös tudattal az andalító levegőtől, ami a helységet átjárta.
– Hagyd a gépet, velem foglalkozz!
– .
– Hogy tudsz nézni… – mosolyodott el. – Nem csoda hogy mindenki kikészül tőled.
– Te is kikészülsz tőlem?
A lány komoly arccal nézett vissza rá.
– Nincs, – lépett közelebb, becsippentve ajkait. – olyan furcsa érzésed… olyan izgalmas – egészen közel hajolt a fiú arcához – magával ragadó… hogy itt vagyunk egyedül… egy tükrökkel teli szobában… ahol előtte annyi test izzadt… – a szája finoman súrolta a másikét, majd a fiú arcához dörgölőzve a füléhez hajolt.
– Te nem szeretnél most meztelen lenni? – pusmogta. – Nem szeretnél most… – Aurél egy puha nedves valamit érzett a fülcimpáján végigcsúszni. Beleremegett. – Nem szeretnél most velem lenni… – megszelídült tudata teleitta magát a szavak keltette képekkel. Lehunyt szemmel szimatolta a lány nyakának illatos pórusait, meg is kóstolta rajta finom bőrt, amitől a hang a fülén sóhajba foszlott.
Auréllal még sohasem tettek ilyet, az ő kezei sem ízleltek eddig ehhez fogható karcsú, kecses csípőt, ilyen kemény, izgalmas feneket. Magához szorította őket; a vékony, rugalmas test pedig úgy érezte, a ruhán át is az övébe olvad, a saját melegével fakasztva a benne elharapódzó tüzet.

A lány ezután váratlanul hátra lépett, kezeivel visszatartva, hogy a másik mohón utána vesse magát. Aurél csak akkor értette meg az okát, amikor az, kávébarna szemeit az övében tartva lassú, simulékony mozdulattal eloldotta a fűzőt a nadrágján, az pedig elernyedve fehér cipőjére hullott. Az egyik térdét kicsit befelé hajlítva összezárta formás, vékonyvonalú combjait, feljebb, a lába közét pedig alig tenyérnyi, fekete bugyi takarta, sápadt bőréből billogként sötétellve, akárcsak szemei az arcán. Az angyal – nem gyorsítva a mozdulaton – megfordult, majd leguggolt. Lábacskái kikerültek a cipőből és a zokniból

Aurélnek kiszáradt a szája a megfeszülő fehér talp, a kisujj pici gombocskájának látványától – azelőtt sohasem gondolta volna, hogy ez ilyen izgató lehet. A finom kezek, kelletve magukat végigsimítottak a feszes, sima vádlin, majd a lány megtámasztva magát elől, oldalra feszítette mindkét lábát, széles, spárgához közeli terpeszbe. Az inak a combja alján megfeszültek, a fenekének két dombja széjjelebb nyílt, szemérmetlenül kitárva buja formáit.

Aurél érezte, ahogy eltompul a tudata, és feszengve felbizsereg a lágyéka. Kívánta ezt a kivetkőzött testet; el akart merülni minden szagában, nedvében, magán akarta érezni a fehér, veríték futotta melegét. És magában már nem szólította angyalnak sem, mivel semmi tisztát, ártatlant nem látott ebben, pusztán testi ösztönt, vadat és állatit.
Szégyenérzet nélkül ledobta magáról ruháit, nem figyelve hogyan és hová – meg-megránduló rúdjának látványa pedig vágyakozó csillogást ültetett a lány szemébe. Mögé lépett, tenyerével végigsimított a feszes bőrön, a szép test pedig dorombolva elfeküdt neki, kiemelve felé gömbölyded fenekét. Most arcát nyomta a bőrhöz, mélyen beszívva annak forró, izzadt illatát, ami ott a tövénél valami buja fékezhetetlennel is keveredett. Ez a szag és az íz, amit ígér – nem emlékezett rá, valaha is vágyott volna bármire is így, mint most erre a két, hosszúkás gerezdre, ami a kitárt combok közé ékelve kidomborodott.
A lány feljebb húzta térdeit és még jobban hátratolta magát, ahogy a borzongató száj követelését megérezte magán a fehérnemű vékony anyagán keresztül. Megduzzadt ajkait minduntalan körbeölelte valami odalent, aztán nyelv puha szántását érezte – sóhajtva reszketett bele, ahogy a ficánkoló vendég kapuja csúcsához ér, és lefetyeli a meleg szövetet a húsába. Aztán érezte, a kezek, melyek eddig a lábfejét kulcsolták, most a bugyiját, az utolsó vékony védfalat hántják le róla – beszívta ajkait, készülve a közvetlen érintés okozta édes kínra.

Aurél egy pillanatra megállt, ahogy a lány fedetlen titka ilyen közelről a szeme elé tárult. A két bőrrel fedett szelet, akár egy-egy puha perem fogta körbe a benne pislogó, forrópiros hússzirmokat, melyek oldalán most, csillogó, sikamlósnak tetsző nedv talált utat, tovább csorogva lassan le a combokon. A fiú kíváncsi falánksággal nyalta fel onnan, nyüszítő sóhajtást kapva előröl. Még több ilyen ingerlő hangot akart és ilyen ízt. Nyelvével törleszkedve utat talált a lüktető virág mélyébe, orrát pedig betöltötte a lány magatehetetlen vágyának megborzongó illata.

– Meddig tetszik még súlyzózni? – ágált fel a hátuk mögött hirtelen egy rekedt, öreg női hang. Aurél elharapta a nyelvét. – Csak mer aztán felmosnék itten is.
Egy kora járta, őszes anyóka meredt a döbbent bűnösök felé, cementszín köpenyébe itt-ott világos foltokat harapott valami hipó, hatalmas szemüvege pedig légyszerűvé nagyította keresztbefókuszáló szemeit. Nem, biztos, hogy nem látott jól.
– Ah… – nyelt egyet a lányka, visszatessékelve a küszöb mögé türelmetlenkedő orgazmusát. – még…még fél…negyed óra.
– Magácska mér fekszik ott? – hajolt közelebb a takarítónő. – Föl fog fázni…
Aurél a maga részéről igyekezett egyé válni a linóleum színével, keze mégoly értelmetlen módon pajzán kis angyalkája szeméremtestét takarta, mintha csak az lenne a legfeltűnőbb a vaksi szem számára.
– Tessék addig a másik részt kipucolni, addig mi…én is itt…végzek. Jó?
– Jólisvan. – egyezett bele a néni, majd elcsoszogott a másik rész irányába.
A pásztoróra főszereplői, szívükkel a torkukban továbbra is csendben vártak, ugyanabban a pózban, amiben a plafon az imént rájuk esett.
Aurél biztosra vette, ha a dermedtég felenged, mindketten öltözni kezdenek, őneki pedig hiába táncolnak már koboldok a gerincén és áll a vesszője vértől telten, nem kapja meg, ami jár neki. Csalódott mutatóujjával birizgálni kezdte az illemből betakart puncit, melynek hívogató melegsége még mindig borzolta a tarkóján a szőrt.
– Nem kéne mennünk? – szusszant hátra a lány, bár valószínűleg a kellemes noszogatás alulról más felé húzta.
– Mi a neved? – tért ki a válasz elől a kíváncsiskodó ujj, a csikló kis pöckével ismerkedve.
– Petra..ah.
– Ez nagyon szép név. – csúszott be az ujj a síkos hüvelybe.
– Köszi..ih.

Petra, becsületére legyen mondva, az összes kérdésre válaszolt: szuszogott a tanulmányairól, kéjesen felsorolva még a szakirányait is, mesélt – igaz, egykét szavas, ah-ban végződő mondatokban a hobbijáról, a kedvenc könyveiről. Aztán, hogy ilyen szépen megismerkedtek, Aurél lehúzta a felhevült testű lányról a pólót; megízlelte a háta pőre finomságát, külön időt szánva a vállára, ahol a bőr a legselymesebbnek tetszett, rugalmas, csúcsos kis mellei pedig tenyerébe égették az emléküket.
– Siess…mielőtt vissza…érezni…akarlak… – sürgette a lány a falánk csókok levegővételnyi szüneteibe fuldokolva a szavakat.

A tükör fedte falnak dőltek egymásba gabalyodva. Petra halkat sikkantott, ahogy az üveg hideg csókot nyomott a hátra, majd lábával átkulcsolva a fiút, magába húzta annak forrón követelődző tagját. A testén végighullámzó bizsergéstől önkéntelen mosolyra húzódott a szája, majd ahogy az érzés lökésről-lökésre fokozódott, a fiú vállába harapva kínlódta a hang nélküli élvezetet.
Aurél már akkor tudta, hogy elveszett, mikor először körbeölelte őt lent az izmos, nedves hús. A lány izzadt hasa az övéhez lapult, forró leheletet érzett a vállán, ingerlő harapást, a mellkasához két délcegen feszülő mellbimbó dörgölőzött. Lány szag a hajából, füle mögötti finom bőrből, ami betelíti és magába rántja…távolról látni vélte, ahogy alteste lüktetve megfeszül, vele görcsbe rándul az egész teste, a lábai remegni kezdenek…körmök mélyednek a hátába…valahol a távolban egy jósnő rikácsol végzetet…újabb rángás…nyögés, ki tudja melyik szájból. Ő pedig kiürül, testesül, lelkestül. Minden tagja elernyedve olvad rá a rajta csüngő selymes kis lényre, ami most ugyanolyan erőtlen, mint ő és boldogságszagú.
Vége.
Tompa szuszogás, az ízek emléke, álomkép az átkozódó jósnőről a behunyt szemek mögött.
Petra mocorog.
Ő is hall valamit? De finom a fülcimpája.
A jósnő hangja egész valóságos, ahogy gyalázkodik. A hátuk mögött. Itt. Mi?
– …a szégyenletes, sárga métely, hogy nyelné el az ilyen…phöh…hogy nem átallik itten így paráználkudni, hogy az ilyennek nincsen szülője, vagy én nem is értem… hogy…

A két gyalázatos találomra nyögött egyet, majd felkapkodva a szétvetett ruhákat kivágtatott a teremből. Szerencsére az öltöző nyitva volt, ide vetették be magukat a lehetetlen szemüvegű anyóka haragja elől.

Aurél fáradtan rogyott a kis padra, úgy érezte magát, mintha legalábbis egy krokodil elől úszott volna felfelé egy vízesésen. A lábával kitámasztotta az ajtót, biztosítva kacarászó bűntársát, amíg az fel talál öltözni. Az este még, megpróbáltatásokban koránt sem ért véget számára: át kell verekedniük magukat a folyosón strázsáló újabb rémségen, aztán be kell mutatkoznia ennek a lánynak, kipuhatolni, vajon mi a szándéka a következő tíz évre, és a többi. Mit lehet tenni, ha az istenek ennyire unatkoznak.
– Tartod most te az ajtót? – fordult Petrához, nagyot sóhajtva.


Figyelem, felnőtt tartalom! Ha még nem töltötted be a 18! évet, akkor hagyd el az oldalt!