A lányok és a szerelem
A fiatal lányok és a szerelem. Mennyi vers róla, mennyi regény, mennyi film! A legtöbb szemétbe való. Megalkotható e tökéletes mű, amely visszatükröz valamit a lényegéből a mi fiú,- s férfiszemünkbe? Megtudhatunk-e bármit is, amely segít levetkezni a naiv ámulatot, vagy kiragad minket a sokszor kiégett vágyak lemoshatatlan ragacsából?
Aligha.
De mi is az, amit tudunk?
***
A fiatal lányok, akár a cseperedő őzikék. Kíváncsi kis bestiák. Megismerik a saját testüket és lelküket, és felfedeznék a fiúkét is: az ehhez vezetőút rögös, de még viszonylag simább a test birodalmán át. Annál gyakrabban torpan meg a bájos utazó tanácstalan, szívünk köves partjainál.
Mikor eljön az idő, félresimítják homlokukból hosszú, selymes, éjsötét, napszőke; selyemsima, hullámgöndör, ámultfodros tincseiket, s mi ellágyulunk.
Ránk néznek ártatlan, tiszta, buja; csábító, igéző tekintetükkel, és mi elveszünk.
Mosolyra húzzák szép ívű, duzzadt, telt és piros ajkaikat, és mi halottai leszünk egy nyugtalan mennyországnak.
Látjuk őket?
Látjuk ezeket a lányokat?
Legtöbbjük bőre még sima, az illatuk, mint a tej és a méz, sűrű ital párája a nyári hajnal ködragacsos szövetében. Tekintetük csillogó, eleven, de ott villódzik benne a vágy, hogy ráboruljon felhőként a kéj s a lusta önkívület.
Álomképeinkben egyikük – akit szeretünk – kinyújtóztatja karcsú, kedves lánytestét, apró popsiján ingerlően feszül a farmer, bimbói áttetszenek a toppon, hosszú nyaka megfeszül, csókokra éhesen.
Látjuk őt?
Látjuk őket?
Ott nyüzsögnek mindenütt. Az utcákon, a tereken. A gimnáziumok előtt, vidáman csicseregve, sugdolózva, összebújva, egymást simogatva. Hajuk bájos loknikkal hullik arcocskájukba, vakító fogsoruk meg-megvillan. Csilingelő hangjukon osztályzatokról, vizsgákról, undok tanárokról beszélgetnek, de mi halljuk, hogyan mélyülhet el a hangjuk, mikor a gyönyör terhe alatt nyögnek.
Szép srácok, sármos tanárok, tapasztalt férfiak felé sugároznak ők túlterhelt s ragyogó érzékeikkel.
Ott vannak a buszokon, a vonatokon, a metrón; ott a boltokban, a bárokban, a könyvtárakban, szobájuk magányában: ezer színben mutatkoznak, elborítják a világot, mint májusban a fák szirmai. Mindennap több száz hajfonat, domborulat, völgyecske ring előttünk, s mi ezerszer is érezzük húsuk ellenállhatatlan vonzását.
És ellenállunk.
Meddig még?
Míg a járműveken bóbiskolunk, a zebránál a zöldre várunk, agyunkban bódult látomások sorjáznak.
A lány fáradt. Hazaér. Levetkőzik. Egy szál bugyiban indul el zuhanyozni. Lapos hasa, feszülő combja maga az ökölbe szorulás, összefutó nyál a szájban. A fülke meleg, izmokat lazító párájában egy jóképű fiúra gondol, akinek szőke haja, izmos teste és hormonokat izgató szaga van. Egy tanárjára gondol, aki mindig őt nézi. A tanár felette áll, ő csak szolga, de érzi, uralkodhatna felette, ha akarna. Lehet, hogy akar. Lehet, hogy megteszi.
Siklanak az ujjai a puha vállakon, kemény bimbókon, karcsú combok közt. S a hasadék érintése mily édes!
Az ágyban folytatja, sókristály lámpája halvány fényénél. Széttárt lábak, idegeinket borzoló nyögések. Heves mozdulatok, édes sikkantás a magányos csúcson.
Halljuk ezt a hangot?
Halljuk?
Ó, lány.
Néha csak ülnénk melletted, közelséged melegében, hozzád sem érve. Néha vállunkon pihenő könnyű fejecskéd súlyára áhítoztunk. Van, hogy megfognánk a kezedet, s olyan is, hogy az arcod simogatnánk. Megcsókolnánk, magunkhoz szorítanánk, hogy elakadjon a lélegzet. Hogy megszűnjön a külvilág, s meghitten dobbanjon köztünk a csönd visszhangja.
De amikor a gép, a bennünk lévő szörnyű gép felpörög, síkos vágyaink láthatatlan, nyúlós masszaként lepik el a testedet. Tudsz róla, hogyne tudnál: magadon érzed súlyát az utcán, az iskolában, a metrón, a kocsmákban. Értetlenül, undorodva, kacér zavarral vagy vállat vonva fogadod, amíg benned is megindul az ösztön. Tegyük meg hát, mondod, kész vagyok rá, miért is ne?
Néha túl sok lesz ez, túl sok lesz.
Olykor a tavaszi utcán lep meg az inger, mikor virágok és fák lehelete csigázza az újjászülető világot. Megesik, hogy egy osztálynyit látok belőletek, gyönyörű lányok, úgy vonultok el a szemeim előtt, egyszerre lépve, feneketeket is egy ritmusra riszálva. Ilyenkor összeszorítom a számat, pedig legszívesebben felüvöltenék, mélyről fakadón és elkínzottan: Érezni akarom a testeteket! Ha kitör ez a vihar, úgy érzem, az egész nőnemet képes lennék végighágni, elegendő lőporom van hozzá. És térdre vetném magam, ruhámat megtépve, morogva, csaholva, mint egy kutya, igen, úgy kúsznék a lábaitok elé.
Tépjetek szét! Vetkőzzetek le nekem, had tapasszam számat a melletekre, combotokra, az ágyékotokra, a feneketekre! Nevessetek ki, röhögjetek rajtam, a gúnykacaj csak szirénhang lesz elborult, sárnehéz agyamban. Barlangjaimban száguld a vér, mirigyeim pulzálnak, s a szívem még erős. Mi kellene még?
Beléd verem, Kati! Ülj rá, Eszti! Szopjátok, igen! Zsuzsi, Ildi, Niki, mindannyian! Apró ajkaitokkal csücsörítsetek rá, igen!
Tövig!
Nyeld el!
Húzd szét!
Pucsítsatok, az istenit! Látni akarom a kövér pinátokat, a seggetek rózsás lyukát!
Ne maradjon titkotok előttem!
Ó, a titkok, a titkok, a titkok…
A vágy folyó, fősodorral és holtágakkal, felszín alatt bugyogó rejtett forrásokkal.
Elmerülés a szűk nyílásban. Lélegzet forrósága a füledben. Jaj, én még csak tizenhat vagyok. Szűz vagy még? Már nem. Féltékenység marása. Előttem voltak? És a francba is, egy iskolabuszon? Pumpálom. Jó ég, ez hihetetlen. Elfér a popsija a két tenyeremben, és mennyire nedves. Élvezi. Jószívű ribanc, mindenkinek ad magából. Azt mondta, akár a barátnője is beszállna. Ó, az is egy hamvas barack. Mivel érdemeltem ezt ki? Mindjárt elmegy a drága, már karmol. Hogy vonaglik a keskeny csípője. Köldöke liftezik. A szemén már ott a hályog.
Ó, csodás.
Nők. Ámulat. Hitetlenkedés.
Megvetés –
***
Úgy indulunk neki a szerelemnek ahogyan az iskolatáskát dobtuk le egy nehéz nap után az életerő sóhajával és vad elszánással hogy be sem kapunk semmit csak rohanunk neki az időnek a vágy hétágú szuronyával odakinn tavasz van ezerágú nap esőszagú szél sikálja az álmainkat amik megtestesülnek őbenne aki minden nap elhalad ablakunk alatt hajfonataival búzaszínű ragyogásban farmerében mely úgy feszül ó még nem tudjuk mi van alatta csak egy sráccal beszéljük az öltözőben a szőkének tényleg szőke ott is állítólag az öcsi már csinálta és egyéb hazugságok de nem tűnik hazugságnak mert szinte látjuk és oly könnyű elhinni a fürdőszoba falai között hol szorongva hallgatózunk nem e megy el anyu a ajtó előtt esetleg nem nyit e be ó hát elsüllyednénk mert odalenn nem szorongunk odalenn ifjú tűzzel égünk simogatjuk szorongatjuk szappannal próbáljuk és többnyire semmi se történik de ha elkapjuk a sodrást ó igen ha látjuk a lány arcát amely tovább szépül a fantáziánk márványsíkos birodalmában mikor ő is bekerül a sodrásba és akkor összeáll minden és a víz csobban és mi nyögünk és már nem érdekel ki hallgatózhat az ajtó előtt még a nevét is motyogjuk annak a lánynak aki nekünk az első akinek gondolata úgy húzza össze a szivünket mint az alkohol a bőrt a seb körül ami fáj ami nem gyógyul be sosem
De akkor még ez csoda és varázslat nem rágjuk a körmünk hogy hogyan is lehetne ez a VALÓSÁGBAN nem agyalunk azon hogy szeretni fog e viszont legalábbis nem igazán és pláne nem azon hogy elhagy e majd hogy megcsal vagy egyszerűen szarik az egészre és csak a pénzünk kell neki naná hogy nem hisz azt sem tudjuk mi az a pénz a mami csomagolja az uzsonnát és megvesszük az iskolatejet ezenkívül csak cukorkára kell viszont biciklink az van és azzal kivágtatunk a határba és felmegyünk a dombra ami felett széles vásznú és patyolatfényű felhők úszkálnak és körülnézünk és sóhajtunk és olyanokra gondolunk amiket sosem mondunk el a barátainknak hogy őt látjuk minden egyes fűszálban fában pocsolyában és felhőben az áttetszően tiszta alkonyi sugárban a patak cseppjeiben az alattunk lévő mezőt átszelő makadámútban a város templomtornyában a folyóban amely oly örök és változatlan mint ahogyan a mi szerelmünk marad mert az marad és nem öregszünk és az álom teljesül és ez így lesz kérem ez így ez nem is lehet másként
***
És annyi évre rá még mindig a vágyak ölelésében létezünk: Shíva inas, görcsös polipkarjaiban, melyek ágyékunk és agyunk egyként fogja marokra. És a férfiagy – különös? – áhítozik a katasztrófa után.
A legrosszabbra várok: beléd szeretek, és te csalfa, te ágyúhúzó, félrekefélsz. Miért is ne. Ha én megkaptalak, más is megkaphat. Mohón fogadtál be engem, imádod tehát a négy betűt ami ugye ef-fel, igen, de végtére is az van majd mindannyiunknak. És a Férfi, az is mind egykutya, a digóktól a postáson át az eszkimókig. ÉN más vagyok: a gőgtökélyű érinthetetlen, minden világok formálója, az egyszeri és a megismételhetetlen. De te? Nem értesz meg engem, jó, ki róná fel ezt neked. De mondok valamit, amit elsőre talán furcsálsz majd. Te voltaképp nem is létezel, önnön jogodon semmiképp, csak mint a részem, amíg mellettem vagy. Ha megcsalsz, egy kurva vagy, egy utolsó lotyó, olyan, mint a TÖBBI, de tudod mit? Nem is ez zavar engem. Mit zavar, felháborít. Ha tudni akarod, DÜHÖNGÖK.
S tudod miért?
Mert el merészelsz dobni engem, minden világok formálóját, az egyszerit és megismételhetetlent. Mert olyan buta vagy, hogy azt képzeled, más férfiak különbek nálam. Hülye picsa! Jó, dühöngök, de ugyanakkor sajnállak. Igen-igen sajnállak. Lenéztelek, szarba se vettelek, néha megvertelek, de csak azért, mert neked erre SZÜKSÉGED volt. S te ezt nem látod be. Csóválom a fejemet, de hát ti nők már csak ilyen ostobácskák vagytok. De tudod mit? Teszek rá! Annyi nőt kapok, amennyit csak akarok. Téged pedig, az új kan is dobni fog, majd meglátod, ha már a sörtés kagylót behintette nálad.
Engem többé nem dobnak. Mit nem! Hülye leszek eztán megbízni egy nőben.
Menj hát, dugjál vele, tárd szét neki a PINÁDAT (mily mámorító kimondanom, miután a levelekben évekig a kincsednek becéztem – micsoda hülyeség volt ez)! Nyögd az ő fülébe, mint egykor az enyémbe, hogy „még… ez az… tovább… ne hagyd abba…”, meg a kurvák többi szövegét! Nem érdekel!
Lihegek, s a szívem hevesen ver. Kezem ökölben. Kényszert érzek, hogy lesújtsak vele valamire. Aztán feldereng az ősember, a bunkó és a koponya képe, és inkább a tenyerembe temetem az arcomat.
Rágyújtok, s hamarosan érzem, kezdek lehiggadni. Mert mit lehet tenni? A világ tele van nőkkel. Életünk útján mérföldkövek ők, s ha lerobban valahol az autónk, akkor jön csak az igazi baj. Hívjuk a Sárga Angyalt, de az az angyal gyakran csuhát visel, és egyenesen a templomba vontat bennünket.
Ha innen nézzük, semmi gondom. Eddig ügyesen kerültem a kátyúkat, és ha a szemem továbbra is az úton, eztán sem eshet meg ilyesmi velem.
Semmiképp. Sohasem.
Higgadok, s bár a szomorúság nem távozik, a szorító fájdalom enyhül szívem körül.
Mert létezik még egy hely, ahová elvonulhatok, ha már torkig vagyok a ki-kivel baszik, ki-kit ver át szarsággal, ha már életem múló évei sötét fellegként nyomasztanak. Ez a hely messzebb esik a férfitudattól, elég messze ahhoz, hogy békére leljek benne, amikor túlságosan fojtogat az akarnokság posványa.
Arrafelé terül el, ahol a gyermeklét folyója a felnőttkor tengerébe ömlik, a napfényes síkságon, ahonnan még távcsővel nézve is jelentéktelen bárányfelhőnek tűnik az a nyomasztó felleg. Ha álmodva, vagy félig éberen eljutok erre a helyre, lepihenek a parton, a langymeleg homokban, és megvárom, amíg Ő eljön hozzám.
Fehérben jön el. Ó, mindig hófehérben.
Akkor kinyújtom felé a karjaimat, és belekapaszkodok légies, reszkető alakjába. Félve, megilletődve megérintem mosolygó arcát, súlytalanná válva hullok felé egész valómmal, pusztán a fürtjei közt leélni egy örökkévalót.
Ha a teste is kitárulna nekem, mint talpam alatt a kagylók héja, az csak ráadás lenne a végtelenre. Egy adomány, melyet nem érdemel meg kifacsart életem, másokat béklyózó önzésem és gránitkemény érzéketlenségem.
De elfogadnám, el én. Úgy, miként bűneim bocsánatát, szívem megtisztítását, a feltündöklő, kései szépséget – s köszönném neked mindezt, dicső, halhatatlan szerelmem örökfényű napja.